Fiúk a hajóban

Megindító...

2011-12-10T22:00:00.001+01:00

Isten teremtése nagyon közel áll a szívemhez: szeretem csodálni, szeretem fotózni, szeretem rajzolni, szeretek gondolkozni rajta és szeretek benne élni.:) Ez a mostani videó egy olyan, amit muszáj megosztani veletek. Megérintett a látvány: nekem Isten hatalmáról és szeretetéről beszél. Neked miről beszél?

Mily számtalanok a te műveid, Uram!

Mindazokat bölcsen alkottad meg,

és betelt a föld a te gazdagságoddal.

(...)

Mindazok te reád néznek,

hogy megadjad eledelüket

alkalmas időben.

Adsz nékik ők takarnak;

kinyitod kezedet,

és megtelnek a te jóvoltoddal.

Elfordítod orcádat,

megháborodnak;

elveszed lelköket, kimúlnak

és porrá lesznek újra.

Kibocsátod a te lelkedet,

megújulnak,

és újjá teszed

a földnek színét.

Legyen az Úrnak dicsőség örökké;

örvendezzen az Úr

az ő teremtményeiben;

Aki ha rátekint e földre,

megrendül az;

megilleti a hegyeket,

és füstölögnek azok.

Éneklek az Úrnak egész életemben,

zengedezek az én Istenemnek,

amíg vagyok!

(Zsolt. 104:24, 27-33)

(Ha a YouTube-ra kattintasz, akkor beadja az eredeti méretet, úgy még élvezhetőbb. Az oldalsávban viszont van kifogásolható tartalom, ezért is ágyaztam inkább be a videót.)

Isten vezetése...?

2011-11-17T12:35:00.001+01:00

Számtalanszor hallottam már hívő emberek beszámolóit az életük eseményeiről. Szembetűnő, hogy szinte minden nagyobb döntésükkel kapcsolatban Isten vezetésére hivatkoznak. Persze -mondhatnánk-, hiszen azért hívők. De a helyzet sajnos nem ennyire egyértelmű...

"Isten erre vezetett..." - úgy érzem, ez a kifejezés olyan a hívők között, mint egy varázsige. Talán, mert azt hisszük, hogy ha ilyesmiket mondunk, az majd megszenteli a helytelen utainkat, és jóvá teszi a rossz döntéseket. Talán, mert titokban reméljük, hogy ha elég kitartóan és elég hangosan mondogatjuk, hogy amit a szívünkben forgatunk, az éppen Isten akarata az életünkben, akkor ettől majd azzá is változik. Pedig mennyire nem így van...

Régebben sokat gyötrődtem ezen a kérdésen, mert nem értettem, mégis hogyan 'vezethet' az Úr egyeseket az Ő saját igei kijelentéseivel szemben? Hogyan mondhatják emberek, hogy őket "vezeti az Úr", amikor az életükben látványosan nem Ő van az első helyen? Vajon lehetséges két úrnak szolgálni? Vajon Isten megosztozik a trónon az énünkkel??

Meg kellene értenünk, hogy nem élhetünk úgy, mintha az Úrtól szabad kezet kaptunk volna a saját szívünk kívánságai szerint élni. Nem várhatjuk el, hogy Ő fordítson áldásba minden kétes utat, amit magunknak választunk - még akkor sem, ha Ő hosszútűrő és kegyelemmel teljes.

Ha nem Vele indultunk egy úton, ne számítsunk arra, hogy Vele érünk célba...

Isten az egyetlen személy ezen a világon, Aki nem változik. Így az Ő kijelentései sem változnak meg. Soha. Őbenne nincsen meg a változásnak még az árnyéka sem! És Ő nem osztozik a trónon senkivel.

Így, némi bevezető után végre nekigyürkőzöm a lényegnek.:)

Isten vezetéséről szeretnék most blog-gondolkozni, és hívlak, hogy gyere velem te is. Nagyon szeretném, ha mi, akik hívőnek valljuk magunkat, többet tapasztalnánk az Urat, és ha valóban azért élnénk, hogy Ő vezethessen.

***

Isten személyes vezetésének megértése mindig kihívás a hívő embernek, de azt hiszem, idővel lehet benne némi 'rutint' szerezni. A titka talán annyi, hogy Isten Igéjét kell magasra helyezni az ember életében és egyedül ahhoz ragaszkodni. Ha fontossá, a legfontosabbá válik az, amit Isten gondol, amit Isten jelentett ki az életemről, a dolgaimról; és ha mindig az Ő akaratát akarom tenni, akkor jó vágányon vagyok. Ez persze csak a kezdet: szükséges, hogy legyen folytatás is.

De sajnos sokszor már itt elakadunk, mert testiesség jellemző csak ránk és azért nem értjük, nem látjuk, hogy Isten mit akar, sem hogy Szerinte mit kellene tennünk. Mert az foglal le teljesen, hogy mi mit akarunk, meg hogy szerintünk mit kell tennünk...

A gondolkozásunkat, hozzáállásunkat, fontossági sorrendünket észrevétlenül a környezetünk nézetei, a világ bölcsessége és a saját kívánságaink szerint rendezzük be- így nagyon nehéz nem összekeverni a saját hangunkat Isten hangjával. De az Ige szilárd és egyértelmű. Ezért az a mérce. És a mérce 'beszél' Isten vezetéséről:

Kérlek azért titeket atyámfiai

az Istennek irgalmasságára,

hogy szánjátok oda

a ti testeiteket

élő, szent és

Istennek kedves áldozatul,

mint a ti okos tiszteleteteket.

És ne szabjátok magatokat

e világhoz,

hanem változzatok el

a ti elméteknek megújulása által,

hogy megvizsgáljátok,

mi az Istennek

jó, kedves és tökéletes akarata.

(Róma 12:1-2)

Az Ige szilárdan és egyértelműen kijelenti, hogy csak úgy leszünk képesek Isten (ránk vonatkozó) akaratát megvizsgálni és megérteni, ha végre abbahagyjuk a világhoz való igazodást és odaszánjuk magunkat teljes engedelmességre az élő Istennek.

A mai keresztények azonban jó ideje félretették a Bibliájukat, mert azt gondolják, Isten személyes vezetésének nincsen semmi köze ahhoz, ami abban meg van írva...

Amikor bajban vagyunk, vagy valami foglalkoztat, akkor buzgón keressük emberek tanácsát. És sorra vásároljuk a 'jobbnál jobb' vallásos témájú könyveket, ahelyett, hogy az Igét, az Igét és még több Igét kívánnánk, hogy abból bölcsességet nyerjünk - Isten bölcsességét.

Csendességeink nagy része sem több, mint magyarázat egy áhitatos könyvből, ahelyett, hogy töményen az Igét fogyasztanánk, majd azt emésztgetnénk Isten Szentlelkének segítségével.

Hogyan is várhatjuk, hogy Isten naponta jól tartson bennünket az Ő beszédeivel, amikor rászoktattuk magunkat, hogy mások megemésztett gondolataival lakjunk jól? Hogyan akarjuk Isten hamisítatlan üzeneteit 'fogni' ferde antennával, amely az emberi magyarázatok megértéséhez húz, de a tiszta Igétől el van távolodva?

Isten üzenete, amit nekem üzen, sohasem áll ellentmondásban azzal, amit Ő az Igéjében kijelentett. Ezért kell jól ismernünk az Igét. Ahhoz pedig sokat kell olvasnunk azt: nem szabad meglankadni, vagy ha meglankadunk, akkor is újra neki kell gyürkőzni. Muszáj naponta táplálkoznunk, mert ha nem tesszük, akkor tele leszünk minden mással, csak nem Isten gondolataival.

Ha nem táplálkozunk elégszer és eleget, akkor észrevétlenül a saját kívánságaink befolyása alá fogunk kerülni. Így az életünkben magunk-alkotta istentisztelet épül föl, ahol az Úr uralma biztosan nem tud megvalósulni. Szellemi bukásainknak ez a hamis békesség az első számú okozója: amikor azt hisszük, hogy minden rendben velünk, holott a szívünk már régen eltávolodott Isten igazságától.

A szellemi táplálkozással kapcsolatban jegyzem még meg, hogy én nagyon sokáig rosszul gondolkoztam erről a dologról. Ugyanis szó szerint értettem, hogy Isten az Igéből személyesen 'üzen' az embernek. Azt hittem, azért kell rendszeresen Bibliát olvasni, mert Isten abból "szól hozzám" (így mondták). Ennek következtében minden alkalommal, amikor kinyitottam a Bibliám, hogy olvassak valamit belőle, azzal a szándékkal tettem, hogy Isten 'hangját' az Igéből megértsem. Arra számítottam, hogy az adott igerészen keresztül az Úr egy nagyon konkrét üzenetet, személyre szabott utasítást, megoldást, vagy bátorítást fog adni nekem, aktuális helyzetemnek megfelelően.

Rendszerint nem azt kaptam, amire számítottam, ezért azt hittem, Isten velem nem foglalkozik: mert nem "vezetett", nem "szólt" rendszeresen az Igén keresztül, úgy, ahogyan mások bizonyságot tettek erről...

Csak nagy sokára értettem meg, hogy Isten alapból nem vezeti az embereket az Igén keresztül. Az Ige ugyanis nem azért van.

Az Úr vezetése egy dolog, az meg, hogy Ő táplál, egy másik: és e kettő nagyon nem ugyanaz, ezért nem jó összekeverni.

Isten az Igével táplál bennünket. De nem úgy teszi ezt, hogy fölcsapjuk, és azonnali válasz lesz az aktuális kérdéseinkre. Az aktuális kérdések megválaszolása már személyes vezetés, és nem táplálás. Az Ige a táplálásunkért van, nem a személyes vezetésért.

Hogy másként mondjam: nem a Biblia hivatott minket vezetni, hanem az élő Isten. A Biblia Isten szava, de Ő nem arra adta, hogy sugallatokat vegyünk ki abból egy aktuális helyzetre. Az Ige tanít, de maga az Úr vezet. Kérdés, hogy vajon melyikre van szükségünk a mindennapi életben. Meg vagyok győződve, hogy életünk legtöbb helyzetében Isten tanítására és útmutatására (törvényre, parancsolatra, alapelvre, vagyis az Igére) van jobban szükségünk, és nem arra, hogy Isten személyesen megmutassa, hogy mit kell tennünk adott helyzetben. És általában itt rontjuk el...

Ne értsetek félre: nem azt mondom, hogy soha nincsen szükségünk Isten személyes vezetésére és a Vele való kapcsolatra! Nagy szükségünk van ezekre mindennap- de nem akkor kell ezeket keresni, amikor a bibliai alapelvek és rendelések elegendőek egy helyzet megoldására. Azért írom ezt, mert úgy érzem, problémák esetén szívesebben várunk az Úr személyes válaszára, mint hogy az Igét tanulmányoznánk megoldásokért.

Pedig Isten Igéje az, amely minden mai élethelyzetet lefed: ezekben a helyzetekben nem kellene kinyilatkoztatásra, vagy Isten személyes vezetésére várni, mert nem fogjuk megkapni.

Ugyanakkor Isten vezetését is napi szinten lenne jó megtapasztalni, de nem azért, hogy Ő személyesen is megmutassa nekünk, amit a Bibliában már egyszer kijelentett... A gond tehát az, hogy nem arra használjuk a Bibliát, amire Isten adta.

De mire is való a Biblia?

Arra, hogy abból jobban megismerjem, kicsoda Isten; hogy jobban megértsem, Ő mit akar velem; és hogy megtanuljam, hogyan is kell berendeznem az életemet, igazgatnom a gondolataimat és a cselekedeteimet, úgy, hogy az Neki kedves legyen.

És vajon ennek mi köze van a mindennapi életemhez, meg ahhoz, hogy holnap mit kell tennem?

Nagyon sok. Mert egy adott döntésem a belső hozzáállásom vagy ha úgy tetszik, a hitem egyenes következménye lesz. Tehát egy jó (=Isten szerinti) döntés előzményeként mindig ott van, hogy az ember mindennél jobban vágyik Isten akaratát tenni, és vágyik megismerni Őt magát és az Ő igazságát még jobban. És ugyanígy a rossz (=Isten szándékával ellentétes) döntések mögött mindig ott van ennek a vágynak a hiánya; és az, hogy az embert nem Isten dolgai hozzák lázba, hanem a saját tervei, meg a saját keze munkája (legyen az akár világi hivatás, anyagi státusz, gyülekezeti 'szolgálat', vagy családi élet).

Ennek a nem Isten szerinti hozzáállásnak vagy hitnek a tünete a folytonos hiányérzet: vagyis amikor az embernek már nincs ideje Isten országára. Mivel úgy érzi, alig jut magára is, ezért nem ad belőle Istennek sem. Bár nem elég fontos neki Isten, hogy az Ő dolgaival napi szinten foglalkozzon, azért időnként kétségbeesetten vágyik az Ő vezetését megérteni. Leginkább akkor, amikor válaszút elé kerül, vagy beüt a krach az életében. Ilyenkor szinte elvárja, hogy Isten legyen ott, és segítsen kilábalni a helyzetekből, segítsen eldönteni, hogy melyik a jó út. Ha viszont valahogy túljut a szorult helyzeten, akkor újra nincs ideje az Úrra...

Ez nem a programjainkról szól, hanem a szívünkről! Amikor így gondolkozunk, akkor nyilvánvaló, hogy nem Isten az, aki után vágyódunk, és nem Belőle akarunk többet, hanem időből (és pénzből) - mintha nem lenne nekünk elég. Pedig mindegyikünk kap annyit az Úrtól, amennyi szükséges. De az csak a f o n t o s dolgokra elég.

Azonban sokszor nem tudjuk bölcsen használni, amit Istentől már megkaptunk, sem hálaadással nem tudunk élni meglévő lehetőségeinkkel. Mert nem arra nézünk, amink van (idő, pénz és lehetőségek tekintetében), hanem arra, amink nincs. És nem gondolunk rá, hogy az elégedett élethez ebben a pillanatban nekünk talán éppen Isten bölcsessége az, amiből "nincs" - mi csak hajtunk és akarjuk, hogy a földi dolgokból legyen még több és több.

Mert nekünk most az k e l l.

Kell - de nem Isten ügyéért és az életünkben megvalósuló akaratáért, hanem önmagunkért - hogy még többet megvalósíthassunk a saját emberi terveinkből és elképzeléseinkből. Ezek nem feltétlenül rossz dolgok: lehet, hogy éppen nagyon is hasznosak. A probléma ott van, hogy a saját tervekből és a megvalósításukhoz szükséges forrásokból soha sincs elég. Mindig van egy következő ötlet, egy következő halaszthatatlan projekt, egy következő cél, egy következő nem várt muszáj-kiadás...

Ha nem vigyázunk, a kiadásaink könnyen 'függetleníthetik' magukat Isten befolyásától, aminek akár súlyos anyagi következményei is lehetnek az életünkben. És ha nem vigyázunk, az élet dolgai teljesen leköthetik a figyelmünket, elvonva minket Isten dolgaitól.

Pedig a pénzünk véges, és az időnk is megállíthatatlanul fogy...

De valóban nagy nyereség

az istenfélelem, megelégedéssel:

Mert semmit sem

hoztunk a világra, világos,

hogy ki sem vihetünk semmit;

De ha van élelmünk

és ruházatunk,

elégedjünk meg vele.

Akik pedig

meg akarnak gazdagodni,

kísértetbe meg tőrbe

és sok esztelen

és káros kívánságba esnek,

amelyek az embereket veszedelembe

és romlásba merítik.

Mert minden rossznak a gyökere

a pénz szerelme:

mely után sóvárogván

némelyek eltévelyedtek a hittől,

és magokat általszegezték

sok fájdalommal.

De te, óh Isten embere,

ezeket kerüld;

hanem kövessed az igazságot,

az istenfélelmet,

a hitet, a szeretetet,

a békességes tűrést,

a szelídséget.

Harczold meg

a hitnek szép harcát,

nyerd el

az örök életet,

amelyre hívattattál,

és szép vallástétellel

vallást tettél

sok bizonyság előtt.

(1Tim. 6:6-12)

Nem a földi céljaink elérésén kell elsősorban munkálkodnunk: azokról Isten a maga bölcsessége szerint gondoskodik. Nekünk mennyei céljaink vannak, és ez mindent felül kell írjon az életünkben! Ha ezt háttérbe szorítjuk, akkor az önmegvalósítás útjára léptünk. Így bizonyosan azzal fogunk szembesülni, hogy a fontos dolgokra, Isten dolgaira nem marad elegendő időnk. Merthogy a forrásaink limitáltak.

Limitáltak, de nem szűkösek...

És Isten ránk vonatkozó akaratához való viszonyulásunknak igen sok köze van ahhoz, hogy miként használjuk e forrásokat, vagyis minként rendezzük be az életünket. Tudnunk kell, hogy minket figyelve mások számára is nyilvánvalóvá válik, hogy nekünk mennyire fontos Isten.

Hiába hivatkozunk az Ő személyes vezetésére pár fontos döntésünkkel kapcsolatban, ha alapvetően emberi indítékok és gondolatok alapján rendeztük be egész életünket.

Mert az Úr nem úgy vezet, hogy hagyja: élj a szíved kívánságai szerint, de ha választás elé kerülsz, akkor biztosít arról, hogy tisztán az Ő hangját fogod megérteni.

Isten nem fog tudni téged vezetni, ha nem rendeled teljesen alá magad az Ő uralmának. Vele járva ismerheted csak meg Őt és az Ő akaratát, vezetését. Ő nem is csupán meghúzódni akar az életünk egy kis zugában - Ő az egészet uralni akarja. Igazából erről is kellene szóljon az életünk: Istent Úrrá tenni minden dolgunkon...

Az tehát, hogy végül megértjük-e az Úr akaratát, valójában azzal van szoros összefüggésben, hogy mennyire fontos nekünk Isten. Az ember, akinek a legfontosabb Isten, naponta Hozzá megy ismeretért, bölcsességért és Nála teszi le a terheit. Őtőle nyer megfelelő hozzáállást, miközben módszeresen formálódik a gondolkodásmódja és a jelleme az Ő Igéjének fényében: ahogyan napról napra csiszolja őt a Mester, mint egy drágakövet. (mert az is)

Vissza kell találnunk onnan, ahol elvétettük az útirányt. Újra oda kell magunkat szánni Istennek, és engedni, hogy a Szentlélek rámutasson a hűtlenségünkre és a bűneinkre, mert ezek elválasztanak minket Tőle. Ha rámutatott, akkor nekünk el kell azokat hagyni. Ő ebben segíteni fog, de teljesen oda kell igazítanunk magunkat az akaratához. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha ma nem ütöd meg az Úr mércéjét, akkor holnap jaj neked. Isten irgalmas, kegyelmes és türelmes az övéivel. A kérdés, hogy valóban az övéi vagyunk-e, hogy valóban Ő-e az életünk Ura...

Ha elkötelezted a szívedet arra, hogy Isten akaratának alárendeld magad és imádkozol Hozzá, hogy vezessen téged, akkor bízhatsz abban, hogy Ő ezt meg is fogja tenni. De előbb jön az odaszánásunk, Isten csak azután fog vezetni.

Nagy probléma viszont a fordított sorrend. Sokan a szívükben előre eldöntik, hogy megtesznek valamit, és azután kérik hozzá Isten áldását. Ha sikerül nekik az a dolog, amit elterveztek, az egyértelmű bizonyítéka számukra, hogy Isten akarata volt, amit tettek- függetlenül attól, hogy adott esetben igei alapelveket vagy parancsokat szegtek meg azzal, amit tettek. Ez tapasztalati teológia, és semmi köze Isten vezetéséhez vagy a Belé vetett hithez!

Mások azért imádkoznak, hogy Isten mutassa meg, hogy a dolog, amit tenni készülnek, helyes-e vagy sem. Aztán, amikor egy ideig nem jön válasz (mert a választ az Igében kellene keresni), kitalálnak maguknak egy választ aszerint, amit gondolnak- és azt mondják, ez kétségkívül Isten válasza volt. Pedig ez nem valószínű...

Nem érdemes imádkozni egy dologért, ameddig nem győződtünk meg róla, hogy Isten igei parancsaival egyezik a kérésünk. Előbb az Igét kutassuk, és ha ott zöld utat kapunk (tehát van létjogosultsága a kérésünknek), akkor imádkozzunk az Úrhoz konkrétabb vezetésért.

Ismét mások igékre várnak és 'igéket kapnak' minden fontos döntésükkor. Csak sajnos azok az igék sosem bűnvallásra indító vagy megjobbító igék: hanem mindig kicsavart jelentésű, a szövegkörnyezetből kiragadott biztató ígéretek, amelyek abban a bibliai korban egyáltalán nem jelentették azt, amit most kiolvasni vélt belőle az illető testvér.

Nem vitatom, hogy az Ige megerősíthet engem abban, hogy amit tennem kell, az Isten akaratával megegyezik, de a bibliai megerősítésekkel mindig nagyon csínján kellene bánni. Az Igét könnyű kiforgatni és jó szándékkal is vissza lehet élni az ott található ígéretekkel...

Ha nem a szövegkörnyezetben értelmezzük a 'kapott' igéket, és nincs személyes kapcsolatunk az Úrral, akkor nem beszélhetünk Isten vezetéséről, még akkor sem, ha valaki úgymond 'igéket kap'.

Engem nagyon elkeserít, hogy jó szándékú hívő testvérek is hányszor ragadnak ki igéket az összefüggésből, csak azért, hogy mondjanak egy frappánsat. Nagyon zavar, hogy így erőszakot vesznek az Igén, csak azért, mert annyiszor hallották már hasonló helyzetben idézni azt a mondatot. Sajnos az igekártyák, igei idézetek egyike-másika is ilyen 'megerőszakolt' ige...

A vezetésre visszatérve: Isten nem ad személyes kinyilatkoztatást olyan kérdésekben, amelyekben Ő az Ige egyértelmű utasításait adta nekünk, hogy azok szerint éljünk. Nem kell megkérdeznünk, hogy meg kell-e bocsátanunk annak, akitől durva sérelmet kaptunk, hogy kell-e szeretnünk a férjünket mindhalálig, meg még száz más dolgot sem. Mert ezekre igei alapelvek és parancsok vannak, így Isten nem fog másként vezetni, mint ahogyan a Bibliában kijelentette. Az a baj, hogy nem ismerjük eléggé az Igét és talán Istent sem...

De mindkettőn lehet változtatni. A felelősség a te válladat nyomja, hogy megteszed-e ezt ma, vagy továbbra is csak reménykedsz, hogy téged valóban Isten vezet és nem te magad...

Ige, Ige, Ige - ez kell nekünk, embereknek. A Biblia Isten áldott eszköze, amellyel táplál, formál, és irányba állít bennünket. Mindennap. Ez a Könyv ösvényünk egyetlen világossága a keskeny úton- ne legyünk hát annyira óvatlanok, hogy nélküle botorkáljunk ismeretlen helyeken...

Halloween és a keresztény Magyarország...

2011-10-29T12:55:00.002+02:00

Régebben kaptam egy hozzászólást, amelynek írója komoly bírálattal illette azt a véleményemet, hogy hívők ne Halloween-ozzanak. Ez a hozzászólás sok gondolatot kavart fel bennem a népszokásokról, a hitről, és az igazi kereszténységről. Az előző posztban már megírtam e gondolatok egy részét, és most továbbgondolkozom a témáról.

(Ha még nem olvastad az említett előbbi bejegyzést, akkor tedd meg, mert a mostani írás nehezen értelmezhető az előzmények ismerete nélkül. )

***

Hiteltelen az az érvelés, hogy keresztény ember nem vehet részt ilyesmiben (ti. a Halloween megünneplésében).

Nem gondolnám, hogy hiteltelen dolog lenne azt kereszténynek nevezni, akit a Biblia is kereszténynek nevez. De ki is a keresztény? Az, akinek Jézus Krisztus az Ura, s aki Istennek a gyermeke. Ehhez egy életre szóló döntést kell meghozni arról, hogy átadom magamat teljesen Jézusnak. Amikor ezt meghozom, akkor Isten Szentlelke bejön az életembe - Általa újjászületek. Akinek Jézus az Ura, az Jézust követi, s ez egy személyes döntéssel indul.

Jézus Isten Igéjéből ismerhető meg. Őt követni is csak úgy lehet, ha az ember az életét a Biblia igazságaihoz szabja. Isten ilyen módon tisztogatja az ember életét az által, hogy az Igét olvasva felismeri a bűneit és elhagyja azokat. Tehát a Biblia minden keresztény hitének alapja. Ezért nem a közvélekedés, a hagyományok, vagy a józan ész a közös alap hívő és hívő között, hanem egyedül Isten Igéje.

Minden bibliai értelemben vett keresztény Isten akaratát keresi az életére nézve (a benne levő Szentlélek ösztönzi erre). Tényleg azt keressük vagy a magunk akaratát?

A keresztény nem azonos a vallásossal. A vallásos ember a kegyes cselekedetei alapján szeretne üdvösségre jutni. Ezért jár templomba, ezért adakozik, ezért önmegtartóztató, ezért igyekszik jót tenni. Azt gondolja, ha előbb 'jó' lesz, utóbb elnyerheti az üdvösségét. A keresztény előbb átadja életét Jézusnak, és ezzel Istentől üdvösséget nyer, utána kezdi azt cselekedni, ami Istennek tetsző.

A vallásos ember azért buzgólkodik, mert a mennybe szeretne jutni, míg a keresztény azért buzgólkodik , mert biztosan tudja, hogy Jézus üdvösséget és mennyei otthont szerzett neki és végtelenül hálás Istennek ezért. A kettő tehát teljesen más megközelítés, és igei alapon nyilvánvaló, hogy nem lehet mindkét megközelítés igaz. Én meg vagyok győződve, hogy a vallásos megközelítés nem igei, ezért nem igaz.

S hogy mi módon jön ez össze a Halloween-nal? Az a kritika ért, hogy hiteltelen dolog azt mondani, hogy keresztény ember nem Halloween-ozhat. Pedig, ha a Halloween ünnepköre teljesen ellentétes Isten személyével, s ha mi az életünkkel Neki akarunk tetszeni, akkor szerintem ez az egyetlen logikus következtetés, amit le lehet vonni. Ha Istent nem dicsőíti, akkor nem helyes, és nem követendő.

Nemzeti-kulturális hagyomány.

A nemzeti-kulturális hagyományok esetében is pontosan ugyanez a mérce alkalmazható. A magyar népszokásrendszer tele van babonás, okkult, pogány, és éppen ezért Isten-ellenes elemekkel. Magyar vagyok, de elsősorban keresztény vagyok. Szeretem a hazámat nagyon, de számomra a magyarság nem azt jelenti, hogy a hagyományok kedvéért képes vagyok félretenni Istent. Ezt nem tudom megtenni, mert Isten fontosabb számomra mindennél, még a magyarságomnál is. És tudom, hogy ez így van rendjén, mert Isten Igéje is erre bátorít. A kereszténység éppen arról szól, hogy Isten vezet engem, én meg Őhozzá szabom az életemet. Őhozzá: nem magyar népszokásokhoz, nem nemzetközi ünnepekhez, és nem is a többséghez.

Busójárás, locsolkodás.

Sokan részt vesznek és sokan ünneplik, de ettől még ezek a pogány népszokások nem egyeztethetők össze a hittel. Nem azért tartja meg sok hívő is ezeket, mert ez helyes lenne, hanem mert nem tulajdonítanak neki jelentőséget, hogy mi is ez. Nem jártak utána, hogy mit ünnepelnek, így nincsenek a tudatában annak, hogy amikor ezeket megtartják, akkor valójában pogány szertartásokban vesznek részt.

Ártatlan dolognak tűnik? Lehet. De nem az számít, hogy én mit gondolok róla, hanem az, hogy mit gondol Isten. Vajon Neki tetszik ez az ünneplés? Őt dicsőítem, vagy az ördögnek teszek tiszteletet?

Itt megint azt kell megkérdezni magamtól, hogy ki vezeti az életemet. Ha Jézus az Úr, akkor az életemmel elsősorban Istent szeretném dicsérni. Vajon mi módon dicsőíti Őt az, ha részt veszek babonás hiedelmekben, amik a kereszténységgel ellentétes világnézetet képviselnek? Ha keresztény vagyok, hogyan is ünnepelhetek olyan dolgokat, amik ellentétesek azzal, amiben hiszek? Hogyan korrumpálhatom a hitemet az ünnep kedvéért? Nem tehetem meg.

Mennyire lenne a hitem komoly, ha egy hagyomány kedvéért elvetném, megtagadnám? Ha szeretem az Urat, akkor a Szentlélek háborog bennem, amikor bűnt teszek, és ugyanígy háborog akkor is, amikor nem Isten dolgaiban örvendezem, hanem az ördögében. Csak egy út vezet Istenhez, és az Jézus Krisztuson át van. A pogány hagyományok akár magyarok, akár angolszászok, az ördögnek tesznek tiszteletet, mert más szellemi valóságot, más hitet képviselnek, mint amit a Bibliában Isten kijelentett. Az Ige szerint nem lehet két úrnak szolgálni.

Keresztény nemzet.

Ez egy mítosz, ilyen nincsen! Keresztény nem attól lesz valaki, hogy beleszületik egy országba, gyerekként megkeresztelik, csatlakozik egy gyülekezethez vagy hisz Istenben. Nagyon sokan mondják, hogy hisznek Istenben és közben nincsen személyes kapcsoltuk Istennel, nem is tudják, hogy Ő mit akar. Hogyan követhetnek valakit, akinek az útjaival nincsenek tisztában?

Az ember keresztény a saját személyes döntésétől lesz: attól, hogy a Szentlélek munkája által megérti Isten hívását és Jézusnak egészen átadja az életét. Ezt nemzeti szinten nem lehet megtenni, mert kollektíve nem lehet személyes döntést hozni. A hitet államilag kikényszeríteni sem lehet, mert az akkor már nem személyes döntés, nem szabad akaratból származik- így Isten nem is fogadja el. István király és mások is megkísérelték e kikényszerítést, s tudjuk, hogy mennyire nem működött- az emberek félelemből és névlegesen vették fel a kereszténységet, s ma 'keresztény' országunkban öngyilkosság, abortusz, öntörvényűség, New Age, okkultizmus, varázslás és mindenfajta bűn burjánzik szerte a magukat kereszténynek valló magyarok között. Értelmetlen a keresztény nemzetre hivatkozni, mert sem Magyarország, sem az angolszász országok nem nevezhetők keresztény nemzetnek.

Bár sokan kereszténynek vallják magukat, de nagyon-nagyon kevesen gondolják komolyan, amit mondanak. Legtöbbeknek ez a kifejezés nem több pár felvett szép szokásnál. Ez nem ugyanaz, mint a valódi, bibliai kereszténység.

Sajnos a név leamortizálódott, s már nem lehet elhinni, hogy mindenki keresztény, aki annak mondja magát. Nyugaton és Európában is divatos dolog kereszténynek hívni magunkat. De ha keleten élnénk, ahol az embereket bebörtönözik és megölik, ha Jézus követőivé válnak... ahol családokat elszakítanak egymástól azért, mert Jézus Krisztusban hisznek... ahol tilos nyíltan beszélni Jézusról és az evangéliumról... ha keleten élnénk, ahol a kereszténység egy olyan társadalmi szégyenbélyeg, amelyet csak az igazi hívők vállalnak büszkén, bátran szembenézve a súlyos következményekkel... ha keleten élnénk, akkor a keresztény szó jelentene valami nagyon mélyet, amit felénk már sokaknak nem jelent.

Volt már, hogy azért imádkoztam, hogy jöjjön a keresztényüldözés Európába is. Komforthívő énünk nagyon nem szeretné, hogy ez az idő eljöjjön, de akkor legalább nem kellene arról beszélni, hogy ki a valódi hívő. Mert akkor mindenki előtt nyilvánvaló lenne és tudnánk. Akkor egycsapásra láthatóvá válna az Egyház a maga dicsőségében és Krisztushoz való ragaszkodásában. És a névleges kereszténység, mint fogalom, megszűnne létezni. A súlyos kérdés persze az, hogy vajon az én Jézusba vetett hitem megtartana-e engem egy ilyen helyzetben...

Fundamentalizmus.

Számomra ez a vád kicsit olyan, mint amikor a homoszexualitás, mint bűn elítélése kapcsán mások homofóbnak és szexistának bélyegzik a keresztényeket. Hmmm. Fundamentalista, homofób, szexista... lehet, hogy nem tiltakozom ezen jelzők ellen, amennyiben arra utalnak, hogy az ember szemellenzősen Isten Igéjéhez ragaszkodik. Ha ezt jelenti, akkor igen, bevállalom. Szemellenzős vagyok Jézusért, de ennél igazabb dolgot nem tehetek.

Idejétmúlt gondolatok a Halloween-ről

2011-10-26T12:30:00.004+02:00

Nem szoktam ilyet csinálni, de most igen.:) A mostani poszt ugyanis nem annyira mostani: tavaly novemberben írtam - de akkor már nem akartam közzétenni, hiszen rég vége volt a Haloween-nak, ami aktualitást adott neki. Most azonban megint itt van ez a rondaság. És mivel itt van, a Halloween-ről való gondolatok is sajnos újra aktuálisak.

***

Nemrégen kaptam egy kritikát a tavalyi Halloween-os posztomhoz. Úgy gondoltam, hogy közzéteszem ezt és reagálok rá, mert olyan gondolatokat feszeget, amelyekkel szerintem sokan azonosulnak.

"Egy katolikus fórumon az összegyűlt társaság alaposan kitárgyalta, hogy ez a cikk tele van tárgyi tévedésekkel. A gyerekáldozat részre semmilyen írásos hivatkozást nem találtam, pedig elég sokat olvastam a kelta hagyományokról.

Azon lehetne még elgondolkodni - szintén a katolikus fórumról származó felvetés - hogy az angolszász országokban Halloween-eznek a népek, és mégse ott konganak a templomok az ürességtől, hanem minálunk.

Azt gondolom, nem mindegy, milyen érvekkel fejezzük ki a nemtetszésünket. Azt teljesen hiteltelen érvelésnek tartom, hogy "keresztény ember nem vehet részt ilyesmiben", hiszen az angolszász országok keresztény (protestáns) társadalmak és naná, hogy részt vesznek benne, a nemzeti és kulturális hagyományuk része, pont mint a mi busójárásunk tavasszal, és arra se mondja senki (remélem), hogy keresztény ember nehogy részt vegyen rajta.

Azzal viszont lehet érvelni, hogy azért ne csináljuk mi magyarok, mert a SAJÁT kelet-közép-európai hagyományainktól és halotti szertartásainktól idegen, és mint ahogy mi nem exportáljuk a húsvéti locsolkodást - amire szintén nem mondjuk, hogy pogány dolog, pedig az, és azt se mondjuk, hogy keresztény ember ne vegyen részt benne - az angolszász országok teljesen eltérő hagyományai közé, ugyanúgy ragaszkodnánk a saját gyertyafényes és csendes ünneplésünkhöz az évnek ebben a szakaszában.

De teljesen fölösleges démonizálni, főleg nem olyan cikkel, ami tele van tévedésekkel és csúsztatásokkal, és tulajdonképpen a kereszténységnek kelti rossz hírét azzal, hogy fundamentalista színekben tünteti fel."

Muszáj volt utánajárni ennek, és el kellett gondolkoznom. Bevallom, hogy a fentiek kihívások elé állították a hitemet: mert hogyan is mondhatnám el másoknak, hogy miért tartom igaznak azt, amiben hiszek, és miért nem tartom igaznak, amit ők gondolnak, ha első blikkre úgy tűnik, hogy nem igazán van közös alap?

A közös alap mindig Jézus Krisztus, s ha mindkét félnek valóban Ő a személyes alap, akkor meg lehet próbálni az álláspontok közelítését. Meglátjuk.

A gondolatokat különszedtem, így könnyebb volt reagálnom rájuk.

Nincsen írásos hivatkozás a gyerekáldozatokról.

Utánajártam- van alapja ennek a vádnak. Valóban nincsen olyan történelmi hivatkozás, amely egyértelműen a Halloween-hez kötné a kelta papok, a druidák gyerekáldozatait. Az viszont tény, hogy a kelták véres népség voltak, pogány kultuszuk pedig valóban tartalmazott ember-, és állatáldozatot is, s ennek maradványait egybehordott csontkupacok formájában meg is találták. Én az információimat keresztény cikkekből és egy angol nyelvű szintén keresztény youtube-os tanításrészletből szedtem. Azok nem tudom, hogy mire alapozták a kijelentésüket, de mindkét forrás tartalmazta a gyerekáldozatokkal kapcsolatos ténymegállapítást, s én fenntartás nélkül elhittem ezt. Talán hiba volt, nem tudom.

Alaposabban meg kellett volna vizsgálnom a tényeket, s általában meg is szoktam tenni, de ez alkalommal nem tartottam szükségesnek. Mert ebben az esetben hitelesnek tűnt a cikk, és eszembe sem jutott, hogy esetleg tartalmazhat tárgyi tévedést: nem láttam értelmét, miért költene bele bárki hamis dolgokat egy ilyesféle történeti leírásba. Lehet, hogy nem is tartalmaz tárgyi tévedést. De az is lehet, hogy igen.

Azóta próbáltam utánajárni, de nem igazán találtam többet annál, minthogy a kelták ünnepeiken használtak rituális ember-, és állatáldozatot. Ez persze nem tér ki arra, hogy a téli kelta ünnepkör tartalmazott-e ilyet vagy sem. Ha tartalmazott is, akkor sem tudjuk biztosan, hogy gyerekek voltak-e az áldoztak. Mondjuk ez az egyik legnagyobb ünnepük, úgyhogy simán elképzelhető, hogy nem maradt el az emberáldozat sem, de tény, hogy erre nem tudok tényszerű bizonyítékkal hivatkozni.

Nekem nem a félelemkeltés volt a célom a Halloween-os posztok közzétételével, hanem annak bemutatása, hogy mennyire mélyen a halálban gyökerezik ez az ünnep. És éppen mivel ilyen, nem összeegyeztethető a kereszténységgel.

A gyerekáldozatokkal kapcsolatos leírás nélkül is elég sötét ez az ünnep. Ha nem is voltak gyerekáldozatok a Halloween kelta háttérünnepén, akkor is egy pogány ünnepről van szó, ahol a halált, mint istent tisztelik. Már maga ez a tény is elég súlyos, gyerekáldozat nélkül is.

Halloween-eznek az angolszász népek is, mégsem konganak a templomaik. A mi templomaink ellenben igen.

Nem vagyok abban biztos, hogy az angolszász országokban kevésbé konganak a templomok, mint minálunk. Lehet, hogy ott is konganak, de gyanítom, hogy a magyarországi templomok kongása sem általános jelenség: vannak olyan helyek, ahol sokan vannak, vannak, ahol kevesen, s ez nem a Halloween megtartásának a függvénye, hanem a papok és a hívek hitéé.

Van, akin keresztül tud Isten munkálkodni, van, akin keresztül nem tud. Mert van amelyik pap Istenben bízik, és van, amelyik az egyházi rendszerben. A katolicizmus is egy rendszer és Isten nem áll semmilyen rendszer mögé, sem katolikus, sem kisegyházi rendszer mögé. Isten a Jézus Krisztusba vetett élő hit mögé tud csak odaállni, a halott hit mögé nem. A halott hit nem is hit, hanem önáltatás. Ez a hívekre is igaz: vannak látszatkeresztények, sokan, és vannak lagymatag hívek, akik bár megtértek, de nem odaszántak. És vannak odaszánt hívek is.

Nem lehet tudni, hogy melyik helyen melyik csoport jár inkább gyülekezetbe, s ezért semmiképpen sem a létszám felduzzasztásával kellene foglalkozni, hanem azzal, hogy a tagok odaszánt tagok legyenek és ne halott hitűek. Hogy Istenbe bízzanak, ne egy rendszerben. A rendszert szabad szeretni, és sokan elkötelezetten szeretik is a maguk egyházát, hisz azért járnak oda. De nem minden gyülekezeti tag tudja, hogy kizárólag Jézusban kell bízni, ha a mennybe akarunk menni, nem pedig az egyháztagságunkban, ami egyikünket sem képes megmenteni Isten közelgő ítéletétől.

Az emberek szeretnek a taglétszámból következtetni egy gyülekezet eredményességre: a mennyiség a fontos, nem a minőség. De nem ez a megfelelő hozzáállás, mert Isten sem egy tömeget, hanem egyes embereket ítél meg. Ő személyes döntést, személyes odaszánást vár, nem egy csoporthoz való névleges csatlakozást.

Ma sok gyülekezet az emberek vallásos identitásának megerősítésén keresztül próbálja a taglétszámát biztosítani. Más gyülekezetek népszerű tanításokkal vagy show-műsorszerű istentiszteleti alkalmakkal vagy élmény-kereszténységre biztatással próbálnak embereket szerezni és megtartani. Egyik megoldás sem jó.

Megalkuvással és a bűnök fölötti elnézéssel nem lehet Istennek tetsző közösséget létrehozni és fenntartani. Ilyen módon valóban lehet tagságot növelni és gyülekezetet megtömni, de ez nem növeli szükségképpen az üdvözülők számát is. Márpedig nekünk, hívőknek nem gyülekezeti tagokat, hanem tanítványokat kell képeznünk a Biblia szerint: olyan embereket, akik megtartják Jézus parancsolatait. Jézus pedig mindenkit megtérésre hív: arra, hogy életét teljesen adja át Neki, s a bűneit vallja meg és hagyja el. Ameddig az ember ezt nem teszi meg, addig bármi mást tesz, az élete a kárhozat felé menetel, mert ezek nélkül senki sem mehet be a mennybe.

Ezért nem a mennyiséget kell másoktól elirigyelni. Inkább meg kell vizsgálni, hogy vajon mi hogyan állunk a bűneinkkel: hogy Jézusé-e az életünkben a főszerep, vagy még mindig azt csináljuk, amit mi akarunk? Isten minket akar használni mások életében. Ő úgy gondolta el, hogy a gyülekezet tagjai egymást és a gyülekezetet is építik, nem passzívan siránkoznak azon, hogy konganak a templomok.

Ha egy gyülekezet nem növekszik, az legalább annyira a tagok hibája, mint a pásztoré. Mert nem a pásztornak kell beszeretni az embereket a gyülekezetbe, hanem az oda járó embereknek: ők vannak többen. A pásztor tegye meg a maga részét a nyájról való szeretetteljes gondoskodásban és igei tanítás biztosításában. De a tagoknak is meg kell a tenni a részüket, és ha nem teszik meg, nincs miért reklamáljanak, mert magukat kellene hibáztatniuk.

Az újabb tagok nem a semmiből pottyannak a gyülekezetbe, bár sokszor így tekintünk rájuk. A valóság az, hogy minden megtérő ember Isten ajándéka annak a gyülekezetnek. De egy megtérő olyan ajándék, mint egy kisbaba. Ahhoz, hogy a gyülekezet büszke szülőként fogadhassa az elismerő gratulációkat, ahhoz ELŐTTE valakinek el kell hordozni az érdeklődő embert és fáradságot nem kímélve kell vele megismertetni Isten szeretetét a saját élete, otthona megnyitásával. És ott van még a szellemi szülés fájdalma is: mert a legtöbbünket valakinek a kitartó imádságai segítettek be a mennybe és ez annak az embernek küzdelem, szellemi harc volt. A megtérés/újjászületés után is éppen olyan intenzív gondoskodást igényel az az ember, mint egy újszülött: valakinek tanítványoznia kell őt. Ha ezeket a nehézségeket egy gyülekezet tagjai nem hajlandók felvállalni, akkor az istentiszteleti helyük kongani fog, és erről nagyobb részben ők tehetnek, nem a Halloween.

Mert a jól működő, sok taggal bíró gyülekezet árát valakinek meg kell fizetni. Ha te lennél, aki elindul, akkor Isten téged használna. De ha te nem akarod megfizetni a növekedés árát, akkor miért várod másoktól, hogy ők nálad buzgóbbak legyenek ebben a dologban?
Egy gyülekezetnek Jézus szeretetét és a bűnökből való megtérést kell hirdetni kifelé a világnak és befelé a tagoknak is. Gyülekezetként csak úgy tudunk növekedni, ha szentségben és igazságban járásra buzdítjuk egymást, ahogyan azt Isten elvárja. Ha egy 'gyülekezet' a Halloween megülése miatt van tele tagokkal, akkor az bibliai értelemben nem nevezhető gyülekezetnek. Hiszen a gyülekezet a szentek közössége, s a szentek az újjászületett hívők, akik az életüket Isten Igéjéhez igyekeznek igazítani.

A Halloween Isten-ellenes ünnep, mert a halálkultusza életellenes. Jézus viszont maga az élet! A Halloween-nak semmi köze az élethez, így nekünk sem kellene, hogy közünk legyen a Halloween-hoz.

Folyt. köv. hamarosan, további gondolatokkal.

(A poszt elején belinkelt "tavalyi Halloween-os poszt" tulajdonképpen tavaly előtti, hiszen az írásom, amiben erre a posztra hivatkozom, tavaly született.)

Halloween-ról írtam még ebben a posztban is.

Ejnye, Eszti- avagy az elhanyagolt blog esete

2011-09-23T10:50:00.008+02:00

Nem akartam ilyen sokáig nem blogolni, de így alakult. Országot váltottunk, otthonoktató utunkon továbblépdeltünk és még sok érdekes dolog történt velünk. De most nem szeretnék külső dolgokról írni, hanem belsőkről.

Az utóbbi napokban, hetekben naggyá lett előttem az az igazság, hogy az Ige elég. Ha többet akarok Istenből, akkor több kell az Igéből. Ha jobb életet akarok élni, akkor az Igéhez kell nyúlnom tanácsért. Ha gyerekeinket Isten tetszésére vágyom nevelni, akkor sem a pszichológiára van szükség, hanem több Ige kell...

Ha az életemet működőképessé szeretném szervezni, akkor először az Igéhez kell mennem bölcsességért. Mindig, mindenben az Ige a bölcs tanácsok kulcsa! És ez számomra az utóbbi időszak elemi erejű felismerése. Mint ahogyan az is, hogy a gondok mindig ott kezdődnek a gyereknevelés, az életszervezés, a gyülekezeti élet és Isten megismerése körül, amikor mellőzzük, félretesszük, elferdítjük vagy teljesen elvetjük az Igét.

Nagyon egyszerű és mégis nagyon súlyos igazság az, hogy az Ige elég.

Ha ez így van, ha az Ige tényleg elég, akkor az Ige kellene, hogy meghatározza a családjaink rendjét, a gyülekezeteink berendezkedését és a saját személyes döntéseinket is. Akkor egyedül az Igére kellene épüljön minden bennünk és körülöttünk. Ha ez így van, akkor nem tudósokhoz, szakemberekhez, internetes fórumokhoz és ismerősökhöz kellene tanácsért fordulni, amikor nehézségekkel, vagy súlyos kérdésekkel szembesülünk, hanem a Mindenható Istenhez és az Ő Igéjéhez, amelyben kijelentette a helyes utat.

Neki a nevében is benne van, hogy egyedül Ő képes mindenre: így egyedül Ő tudja megoldani az én személyes problémáimat is. És Ő az Igét használja az ember életében.

Elhiszed ezt? Ha elhiszed, akkor többé nem kérdés, hogy milyen elvek vagy gondolatok szerint élsz. Akkor többé nem kérdés, hogy miért teszed azt, amit teszel, és miért nem teszel másként. A válasz mindig az kell, hogy legyen, hogy az Igére hivatkozunk: "mert meg van írva..." Ha nincs igei alapja az életednek és a tetteidnek, akkor valami másra építesz, de az a 'más' biztosan nem Kőszikla, hanem valamiféle futóhomok...

Máshogyan nem dicsőíthetem az életemmel Jézust, csak úgy, ha az Ige az életem útmutatója: ha szorosan aszerint élek, ahogyan Ő kijelentette, hogy élnem kell. Ha az Ő Mércéjéhez szabom az életemet, és nem a saját szívem vágyaihoz vagy a világ sugallataihoz, akkor teszem a helyes dolgot.

Valóban 100%-ban elhiszem, hogy minden problémám és minden terhem Istennél oldódik meg? Hogy egyedül úgy fogok tartalmas és áldott életet élni, ha pontosan azt teszem, amit Ő a Bibliában parancsolt? Hogy senki, de senki az ég világon nem tud jó tanáccsal szolgálni arra, hogy mit is kell most tennem, hogyan kell bölcsen lépnem, csak az Úr?

És Ő kitartóan hívogat mindenkit a bölcsességre. Ez a bölcsesség viszont csak az Ige olvasásával és szívünkbe zárásával tud hatást gyakorolni életünkre. De ezt már nem nagyon akarjuk... Könnyebb ugyanis mindenki másnál keresni a választ, mint Istennél. Mert mindenki más olyan választ ad, amivel könnyű azonosulnunk, hiszen népszerű gondolatok, amelyek tetszenek a szívünknek. Ha az Igét nyitod föl válaszokért, akkor megeshet, hogy Isten olyat fog mondani, ami nagyon nem fog tetszeni. De attól még, hogy nem tetszik- az az igazság és a bölcsesség, amit Ő mond. Arra kellene hát figyelni, amit Ő mond, nem arra, amit mindenki más mond (még ha jó szándékkal mondják is azt a 'mást').

Meg vagyok győződve, hogy kevesebb problémánk lenne, ha megértenénk, hogy változnunk kell, hogy növekednünk kell- mert ez a természetünkből adódik. Ha nem növekszünk, akkor a saját természetünk ellen dolgozunk, és akkor ott valami gond van. Ha nem növekszünk, akkor éppen lelkileg haldoklunk. Nincs stagnálás: vagy fejlődünk vagy leépülünk... Ige nélkül pedig nincsen növekedés, mert ha nem tudom, mit akar Isten az életemmel, akkor hogyan tudnám megtenni, amit akar? Ha nem olvasom az Igét, akkor honnan tudom, mit akar Isten? Egyedül a Biblia az Ő kijelentett szava. Ha nem olvasom eleget, nem állíthatom, hogy lelkileg növekszem. Ige nélkül nincsen lelki növekedés.

Én nem akarok leépülni, hanem növekedni, növekedni, növekedni az Úrban- a sírig. Nem akarok máshol járni-kelni, csak Isten jelenlétében és az Ige fényében. Nem akarom kevesebbel, silányabbal, rosszabbal beérni, mint amit Isten tervezett a számomra.

Remélem, ezen az igazságon soha-soha nem fogok túllépni: mert az Ige tényleg elég. E l é g m i n d e n r e. Bár mind elhinnénk és teljesen élnénk is ezt!

Egy rendes nőnek otthon van a helye??

2011-07-25T02:10:00.005+02:00

Nemrégen kerestem egy videót a YouTube-on. A kereső feldobott egy olyan találatot, ami egyáltalán nem oda tartozó volt, ugyanis nem ilyen témában kerestem. De mivel ott volt, kíváncsiságból belenéztem. Meglepődtem. Csalódtam is. Oláh Ibolyában. Nem mondhatni, hogy jól ismerem őt, és mostanság egyáltalán nem tudok róla semmit- családi szinten ugyanis jó ideje nem megyünk a tv közelébe, s a bulvársajtót is messzire kerüljük. (Szép és nyugodt az élet így, 'ártatlanul'...)

Ibolya énekesi karrierjének kezdetét a tv-n keresztül figyeltem évekkel ezelőtt. Valahogy nem tűnt olyannak, amilyen ebből a tavalyi számából lejön. Nézzétek meg, aztán elmondom, milyen gondolatokat kavart fel bennem ez a zeneszám.

Ez a szám azért jó, mert egy olyan problémát vet fel, amiről talán nem esik elég szó keresztény körökben. Valós probléma, mégsem szeretünk beszélni róla. Mivel mi nem beszélünk róla, a világ teszi meg helyettünk. És bár bátor dolog nevén nevezni a problémát, a megoldással viszont (világi szokás szerint) nagyon mellélőnek. Engem ez a mellélövés most azért is idegesít, mert a tinik és a fiatal felnőttek ilyen zenéken formálják (=tompítják) erkölcsi ítélő-képességüket. Amennyire én látom, a hívő fiatalok sem kivételek ebben. Persze nem kellene tenniük, de ők akkor is teszik. Ez azért riasztó, mert évek múlva az ő moráljuk lesz a meghatározó a gyülekezetekben.

Nagyon sok indulat kötődik ehhez a témához, mert akit elnyomnak, az megoldást akar, és akin élete egy pontján áttiport egy férfi, az bosszút akar állni, hogy a sérelmét valami módon megtorolhassa. A megoldásra azonban ilyen módon nem lehet rátalálni, mert az indulat elhomályosítja az értelmet és messze visz Isten akaratától. Nem vitatható el a sérelem, a fájdalom, a durva bánásmód vagy a kihasználás. Nem vitatható el, ha valaki megcsalás, erőszak vagy érzelmi elhanyagolás áldozata lett. Ezek nagyon súlyos dolgok, és nagyon súlyos lelki terhet rakhatnak az emberre. De ettől a tehertől soha senki sem szabadult meg olyan módon, hogy azt mondta, "ez mostantól nekem is jár!" Egyedül Jézusban van valóságos szabadulás. Ha nem jó helyen keresünk megoldást, akkor nem fogjuk megtalálni a megoldást. Ezért kell mélyebbre nézni.

Hogy szerintünk egy rendes nőnek hol van a helye, az maximálisan világnézeti kérdés. Aki azt mondja, hogy nehogy már a férfiak uralkodjanak a nőkön, az egy valós problémát fogalmaz meg, de nem az igei megoldásra talált rá. A valós probléma, amiről szó van, az asszonyok elnyomott helyzete. Mert más dolog valaki fölött uralkodni, és más dolog elnyomni, megnyomorítani és kihasználni őt. Az asszonyok minden korban megtapasztalták az utóbbit is. De ez nem jelenti, hogy az igei rend rossz vagy működésképtelen lenne.

Isten bölcs és jó. Ő az ő bölcsességében és jóságában rendet teremtett és hierarchiát, nem káoszt. Isten eltervezte az állam, a gyülekezet és a család rendjét, és az Igében világosan megmutatja, hogy ezeknek hogyan is kell jól működnie.

Nincs Isten rendjével semmi probléma: az tökéletes és megfelelő. A probléma az emberi természettel van: az, ami romlott és bűnös. Persze könnyebb a rend ellen törni, mint beismerni az ember romlottságát. Könnyebb Isten ellen viaskodni, amikor baj van: megmakacsolni magunkat, az öklünket rázni az égre, s az Igét félretenni. Könnyebb, mint megalázni magunkat Isten hatalmas keze alatt, és szembenézni azzal a ténnyel, hogy mi, emberek rontottuk el az saját életünket: mi okozunk kárt egymásnak, nem a rend.

A bűnnel van probléma, ami bennünk van. A férfi bűne, hogy férjként visszaél az Úrtól rendelt szerepével, és nem önfeláldozó szeretettel szereti az alárendelt felet, mint egy jó király. Hanem, mint egy diktátor, a maga érdekét helyezi előtérbe és elvárja, hogy kiszolgálják őt, miközben ő kihasznál és elnyom. A nőnek meg az a bűne, hogy feleségként fellázad Isten rendje ellen, és nem hajlandó alárendelni magát szeretetből, mint egy hűséges alattvaló a királyának. Hanem, a maga igényeit helyezi előtérbe és mint egy szakadár, ellenáll és lenyom.

Még, ha lenevetjük is a bűnt, és állítjuk, hogy rajtunk "nulla a hatalma", attól még a szolgaságában élünk, és napról napra ez nyomorítja meg az életünket, és a családunkat. S ez mindaddig így is marad, ameddig nem szánjuk oda Jézusnak a tagjainkat.

A szerepekkel való visszaélésekért nem Isten rendjét kell okolni, hanem azt a személyt, aki vétkezik a házastársa ellen. Annak kell megtérnie bűnéből, aki elkövette a bűnt. Nem a rendnek kell megváltoznia, mert ha a rend megváltozik, akkor káosz lesz. Mint ahogyan káosz is van, mert nem akarunk megtérni, és nem akarjuk tudomásul venni, hogy mi hibáztunk el a dolgot, amikor elfordultunk az igei rendtől, nem Isten, Aki rendet alkotott.

Mire volt jó az emancipáció? Milyen előnye lett annak, hogy a nadrágot most már a nő is hordhatja: hogy vannak 'jogaink' és szavazhatunk, és vállalhatunk férfimunkát, és járhatunk felsőbb iskolába, és felülkerekedhetünk a férjeinken?

Talán kevesebb nőt nyomnak el és használnak ki, mint előtte? Talán jobban megbecsülik a munkánkat, mint előtte? Boldogabbak vagyunk, mint előtte? Isten elégedettebb velünk, mint előtte?

Nem mondom, hogy nincsenek előnyei annak, hogy a nő sokkal több dolgot tehet, mint eddig bármelyik történelmi korban. Azonban e 'szabadság' hátrányait nem mindig kommunikáljuk annyira élesen és világosan, mint az előnyeit. Pedig a hátránya talán több is, mint az előnye. Ahhoz ugyanis, hogy valamit megnyerjünk, valami mást egész bizonyosan elveszítünk. (lásd később)

Az emancipáció nem megoldás semmire sem. Nem szüntette meg a nők kihasználását és az elnyomást, csupán új szintre emelte azt. Nem oldott meg egyetlen társadalmi problémát sem, mert a valódi probléma nem a struktúrában, hanem az ember természetében keresendő, s ez a probléma azóta is ott van az emberben. Ugyanakkor kreált egy sor új problémát, amellyel jelentősen hozzájárult a társadalom szétzuhanásához. A mérleg nyelve tehát egyáltalán nem az emancipáció javára dől el...

Már csak azért sem működött, mert nem lettünk tőle többek: amit nyertünk a réven, elvesztettük a gáton. Hogyan történhetett mindez?

Két kezünk van, és ahhoz, hogy nőként mindazt megragadjuk, ami előnyt az új szabadságunkkal szereztünk, le kellett mondanunk másfajta jogokról, és hátra kellett hagyni az áldást. Mert nem fért el minden a kezünkben. Bár sokat akartunk markolni, de végül keveset fogtunk, és még mindig nem akarjuk észrevenni, hogy a társadalomra milyen szörnyű hatással van mindez.

Miféle áldásról beszélek? Miről mondtunk le? Az otthonteremtés áldásáról. Gyermekeink formálásának áldásáról. A férjünknek való önzetlen szolgálat áldásáról. A belső békesség és a külső harmónia áldásáról. És alkalmasint a sokszoros anyaság megtapasztalásának áldásáról. Nem mondom, hogy aki él a szabadságával, az feltétlenül megfosztja magát mindegyik áldástól rövid távon. De hívőként nem rövid távon kellene gondolkozunk, hanem hosszú távon: örökkévaló viszonylatban.

Isten szemszöge nem az az életünkről, mint amit a világ sugall. Neki nem az a fontos, hogy befuss egy csodálatos világi pályát, hanem hogy rajtad keresztül megáldja és megszentelje azokat, akiknek a gondozásával megbízott téged. Ő látni akarja, ahogyan növekszel hitben, Istenismeretben, szolgálatkészségben. Nem ragadhatod meg mindkét pályát, mert azt nem lehet.

Szellemi törvényszerűség, hogy két igazságot nem lehet hinni, két irányba nem lehet menni, két úrnak nem lehet szolgálni. Amikor mindent magunknak akarunk, akkor kevesebbet szerzünk, mintha megelégedtünk volna azzal, amink eddig volt.

Ez érvényes arra a kérdésre is, hogy egy 'rendes' nőnek hol van a helye. Bármennyire is szeretnénk, nem tudunk két helyen lenni. Vagy otthon vagyunk, vagy futunk a karrierünk és az egyéni beteljesedésünk után... de az, ahol vagyunk, mindenképpen óriási hatással lesz a családunkra.

Céltalanság, békétlenség, neveletlen és formálhatatlan gyermekek, meghidegült házasságok, tönkrement családok, és megannyi fizikai megbetegedés, amely a rohanással, a stresszel, és a nem éppen családos asszonyokra méretezett munkahelyi feladatokkal van összefüggésben- ez mind a szabadságunk ára, s új, emancipált életünk látlelete.

Vallhatjuk büszkén Oláh Ibolyával együtt, hogy nekünk ugyanaz megjár, mint a férfiaknak, mert mi is 'vagyunk olyan tökösek', mint ők. De a valóság az, hogy mi nem tökösnek lettünk teremtve. Amikor azonos feladatokat akarunk csinálni, mint a férfiak, akkor a lázadásunkat hirdetjük- elfordult utainkat tesszük közszemlére. A bűneikkel hencegünk, s erényt gyártunk belőlük. De kit próbálunk becsapni? Istent? Vagy magunkat?

Magunkat becsaphatjuk, de Istent nem tudjuk. Az igazság nagyon keményen hangzik, de előbb vagy utóbb szembe kell nézni vele: mi, tökös feleségek cserben hagytuk a családjainkat a karrierünkért. Szívünkben elhagytuk férjeinket flörtölő kollégákért. Hátat fordítottunk a gyermekeinknek, amikor Isten rendjét megvetettük. És ezek után még azt mondjuk, hogy mindez normális, mert mindenki ezt csinálja.

Nem igaz, hogy mindenki ezt csinálja. Nem igaz, hogy mindenki tagadja, hogy egy rendes nőnek otthon van a helye. És még, ha a túlnyomó többség egyet is ért Oláh Ibolyával, nekünk akkor sem kell a többséggel együtt menni. Mert minket Isten hívott el, és Ő vezet. Miért nem Őt kérdezzük, amikor az asszony helyéről van szó? És, ha már megkérdeztük Őt, akkor miért nem cselekszünk aszerint, amit kijelentett?

Nem tudom, hogy mi a rosszabb: egy olyan világban élni, amely vad érzékiséggel kiáltja bele a gyerekeim arcába, hogy "neked mindent szabad", és hogy "élj önmagadnak". Vagy egy olyan világban élni, ahol a keresztények többé nem sók, mert gondolkozásukat ugyanúgy a reklámok, a dalok, a tévé-sorozatok, a kortárs könyvek és filmek formálják a világ szerint, mint a világét. Engem feldühített az a magabiztosság, ahogyan Ibolya harsogta az emancipációs hazugságot, hogy nyugodtan tedd azt nőként, mit megkívánsz. De igazán kétségbe ejt, amikor azt tapasztalom, hogy a hívők között többé nem sikk a karrier helyett a családot választani. Mintha már mi sem tudnánk, hogy egy 'rendes' nőnek tényleg otthon van a helye...

10 év együtt...

2011-07-14T21:30:00.002+02:00

Ez a legjobb nap, mert ma házassági évfordulónk van! Nagyon szép volt ez a tíz év együtt, és nehéz is; de szebb volt, mint amennyire nehéz. Volt benne sírás is, meg nevetés is, és az egész úgy, ahogyan van, kegyelem, kegyelem volt. Jó visszagondolni arra, ahogyan Isten keze alatt összeformálódtunk, mint házastársak, mint bajtársak, és mint keresztények...

Biztos vagyok benne, hogy én változtam többet, mert volt miben változnom. Annyi, de annyi dolog történt- lehetne anekdotázni az ismerkedésünkről, a gyerekekről, a közös családi bizniszről, a kutyaszorítókról, emberi támadásokról és csalódásokról, amik még közelebb vittek egymáshoz és az Úrhoz, s közös családi mókákról is...

Annyi a szép emlék, és mégis olyan szempillantás alatt ment el ez az sok év. Vajon a következő tíz év is ilyen gyorsan elmegy majd??

Ma meghitten ünnepeltünk, ugyanis a Kedves tegnap este a gyülekezeti férfiakkal focizott: egy szerelésnél rosszul tette le a kezét, s emiatt jobb középső ujja hatalmasra dagadt, aminek következtében ma romantikus kettesben a kórházba buszoztunk röntgenre és vissza. Amúgy sem akartunk nagy évfordulós szervezkedést, mivel most nagyon nincsen rá anyagi keret, ráadásul az nem is a mi stílusunk, de azért erre nem számítottunk. Mindenesetre így is jól sikerült a napunk, mert együtt voltunk. (Ez egyébként abszolút jellemző ránk: annyi elég a boldogságunkhoz, ha ketten egy helyen vagyunk, hihi.)

Hogy a sztorinál maradjak, Mo.-on az ember hasonló helyzetben elrohan az SzTK-rendelésre vagy ügyeletre, s másfél óra múlva újra otthon van. De itt nem, nem: ez Anglia, mégpedig a főváros. Itt órákat vársz, aztán... hmmm, na, ez vicces volt. Szóval hossssszú várakozás után végre bekerültünk, röntgen. Az eredmény: "little fracture", vagyis kicsi törés, repedés. Nem csináltak vele semmit, kapott egy gumiharisnyát a két ujjára, és időpontot kellett egyeztetni a Fracture Clinic nevezetű intézményrészleg rendelésére, ami magyarul törésklinikát jelent. Ilyen nálunk azt hiszem, nincs. Szóval időpontot egyeztettünk, kapott is, két hét múlva. Értitek: el van repedve, de majd megnézik 2 hét múlva. Addigra össze is forr talán...

De, vissza a házassági évfordulóhoz. Gondoltam, szép lesz, ha a bevonulózenénkkel emlékezem itt a blogon- aztán megyek is. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy a férjem felesége lehetek. A többit, majd Neki, a nagy Ő-nek mondom el.:)

Az esküvőnkre lefordítottuk ezt a számot

és papíron kiosztottuk az egybegyűlteknek,

hogy tudják, miről énekel Whitney.:)

Mindannyian helyet akarunk a világban,
Mind azt akarjuk, hogy meghallják a hangunkat,

Mindenki egy esélyt akar, hogy 'valaki' lehessen.

Mindnyájunknak vannak álmai, amelyeket álmodnunk kell,

De bármely elérhető csillagnál édesebb az,
Amikor eléred és megtalálod- amikor valakire rátalálsz.
E világ legértékesebb dolgát tartod a kezedben,
A legnagyobb ajándékot, amit e világ hozhat,
Mert amikor visszanézel, tudhatod, hogy szerettek téged.

Valaki szeretett téged
Valaki megérintett
Valaki tartott téged
Jelentettél valamit valakinek

Szerettél valakit
Megérintetted valakinek a szívét
És út közben visszanézhetsz
És elmondhatod
Hogy téged 'szerettek'
Igen, szerettek.

Lehetnek gyémántjaid,
Tiéd lehet a föld gazdagsága,
De szeretet nélkül igazából semmid sincs.
Mert amikor valakit érdekel, hogy élsz,
Amikor valaki rád bízza az életét:
Akkor tudhatod,
Hogy mindened megvan, ami kell.
E világ legértékesebb dolgát tartod a kezedben,
A legnagyobb ajándékot, amit e világ hozhat,
Mert amikor visszanézel, tudhatod, hogy szerettek téged.

Valaki szeretett téged
Valaki megérintett
Valaki tartott téged
Jelentettél valamit valakinek

Szerettél valakit
Megérintetted valakinek a szívét
És út közben visszanézhetsz
És elmondhatod
Hogy téged 'szerettek'
Igen, szerettek.

Oly sokféle utat választhatsz
De bármerre mész is,
ne menj egyedül
Jó, ha tudod...

Valaki szeretett téged
Valaki megérintett
Valaki tartott téged
Jelentettél valamit valakinek

Szerettél valakit
Megérintetted valakinek a szívét
És út közben visszanézhetsz
És elmondhatod
Hogy téged 'szerettek'
Igen, szerettek.
Mmm...
Jól csináltad, mert szerettek téged.

Úgyhogy ne felejtsd el elmondani
Annak a Különlegesnek,
hogy valaki őt is szereti...
Igen, szereti... szereti.

A világ, a szenny és a bölcsesség

2011-07-02T21:00:00.004+02:00

Nem a sokgyerekesség a legfőbb környezetszennyezési faktor, hanem maga a fogyasztói társadalom. Ha nem vennénk több ruhát, több kütyüt, több ennivalót, mint amire valóban szükségünk van, akkor nem termelnénk annyi szemetet, amennyit termelünk. Ha nem fogyasztanánk túl sokat, akkor a gyártóknak nem kellene annyi terméket előállítani, hogy kiszolgálják az igényeket. De vajon valóban az igényeket szolgálják ki? Nem inkább fordítva van: úgy, hogy a termelés teremti meg a fogyasztói igényeket? S mivel túl sokat termelnek, ezért ösztönöznek mindenkit olyan buzgón a fogyasztásra? És ha ez így van, akkor az mennyire tudatosan történik?

Vajon nem az egyre növekvő termelés a magyarázat arra, hogy a termékek miért nem tartósabbak? Hogy a mobilok, nyomtatók, ruhák, cipők, miért bírják olyan rövid ideig, amikor a technológia talán már régen adott egy tartósabb áru létrehozására is? Talán a fejlesztők nem elég kreatívak? Vagy lehet, hogy ez nem véletlen?

Azt mondjuk, mi okosabbak vagyunk, mint az elődeink voltak. Mert a mostani az Információ Kora, amikor az emberiség tudása rohamosan növekszik. De valóban így van ez? A Biblia szerint nincsen semmi olyan, ami ne lett volna, és az újnak gondolt dolgok is régtől fogva vannak.

Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz,

és ami történt, ugyanaz,

ami ezután is történik;

és semmi nincs új dolog a nap alatt.

Van valami, amiről mondják:

nézd ezt, új ez;

régen volt már

száz esztendőkön át,

melyek mi előttünk voltak.

Nincs emlékezet az előbbiekről;

azonképen az utolsó dolgokról is,

melyek jövendők,

nem lesz emlékezet azoknál,

akik azután lesznek.

(Prédikátor 1:9-11)

A régiek okosabbak és egészségesebbek voltak és tovább éltek és nagyobb dolgokat tettek, mint mi. Persze az evolúciós szemlélet vitatkozik ezzel, de az állításai nem állnak meg az Ige és a tudomány mérlegén. Hogy hogyan jön ez ide? Azt hisszük, okosabbak vagyunk, és azt hisszük a modern világ valami csodálatos dolog. Azt hisszük, a régi, 'elavult' világ helyett egy olyan világot teremtettünk magunknak a saját kezeinkkel, amely kényelmesebb, és olyan gépeket hoztunk létre, melyekkel a termelés hatékonyabb, mint eddig bármikor a történelem folyamán.

Azt azonban kevesen látjuk, hogy a kényelmes életnek, és a fogyasztói társadalomnak mi az ára. Nyilvánvaló tény, mégsem számolunk azzal, hogy a folyamatosan növekedő gazdaság csupán egy mítosz. Hogy a kényelmes modern világunk nem fenntartható örökké, sőt, már most sem. Nem számolunk vele, hogy a szép új világunk egy újfajta rabszolgasorsot hozott létre: azokét, akiket a gazdag országok a saját jólétük fenntartása végett kizsákmányolnak. Amikor fogyasztunk, mindig valaki más kárára tesszük- és ez alatt nem azt értem, hogy amit eltékozlunk, abból a szegényeknek is jutna, bár ez is igaz. Arra gondolok, hogy a terjeszkedés, a szemetelés, az anyagi érdekek mindig valaki másnak a rovására mennek. Ebbe nem akarunk, nem is szoktunk belegondolni.

Vajon hova lesz a sok szemét, ami csak gyűlik és gyűlik? Vajon a sokgyerekesek termelik azt a sok szemetet, vagy inkább a fogyasztók? Nem a sokgyerekesek termelik a sok szemetet, hanem a jóléti társadalom azon igénye, hogy újra meg újra lecserélje az 'elavult' holmikat. Talán a bibliai időkben okosabbak voltak az emberek. Talán nem azért nem építettek szennyvízcsatornás, folyóvízes, kábeltévés lakásokat, nem azért nem üzemeltettek kórházakat, tartottak fenn iskolákat, használtak pénzt és hoztak létre gépesített mega-gyárakat, ahol futószalagon folyik a termelés, mert annyira sötétek, korszerűtlen gondolkozásúak és tájékozatlanok voltak. Nem buták voltak, hanem okosak. És mi vagyunk szűklátókörűek, amikor nem vesszük észre, hogy modern életünket miben és hogyan éljünk.

Az ipari szintű fogyasztás ipari méretű szemetet termel. Ezt a mennyiséget már nem lehet a hátsó udvarban tárolni. A szemétnek hely kell, és a helyet egészséges földterülettől veszik el. És az ipari mennyiségű hulladéktól szennyeződnek a vizek is.

A kényelmes folyóvizes otthon hatalmas csatornahálózatot kíván, de a csatornahálózat vége a folyó, ahonnan aztán a vizet visszavezetik a csapunkba. Persze, előbb megtisztítják, de azért az mégsem lesz annyira tiszta, mint volt. Sőt, a tisztítóanyagok is belekerülnek, így most már azt is megisszuk, ezzel továbbterhelve a tartósítószerekkel és élelmiszer-ipari hulladékokkal telerakott ételektől eleve túlpörgetett üzemmódban működő szervezetünket.

A modern fogyasztói gondolkozás szerint rendszeresen lecseréljük a holmijainkat. Nem azért, mert ne lehetne megszerelni őket, hanem mert úgyis van új és az olcsóbb, mint megcsináltatni. De vajon miért van ez így? És 100 évvel ezelőtt miért nem volt így? Hogy mi lesz a régivel, arra pedig nem szoktunk gondolni. Mert a sok régi kacat annyi szemetet termel, amennyi elborít minket is visszaszennyezve a lakóhelyünket. Ha ezt nem érzed, az azért van, mert a szemét mások országát mérgezi...

Kórházakba és iskolákba tömörítettük az oda valókat, mert így kényelmes azoknak, akik velük foglalkoznak. Hogy az oda valóknak nem ez az ideális, az már nem annyira lényeges szempont azoknak, akik elvileg az oda valók érdekeit kellene kiszolgálják...

A gyárak futószalagon állítanak elő mindent, így eltűnik a kézzel csinált egyedi áru, és a silány lesz a norma. És nem azért van így, mert akkora nagy az igény. Hanem mert a futószalag állítja elő azokat a termékeket, amelyeket ha megveszünk, a gazdaság robogni fog. Vagy mégsem fog... A verseny is csak látszólagos, mert a nagy piaci résztvevők már rég leosztották egymás között a lapokat, így a kisebb, sokszor minőségibb árut kínáló termelőknek nincs esélyük labdába rúgni a nagyok mellett. Akkor sincs, ha a nagyok a piaci részesedésüket előbbre valónak tartják, mint a vásárlók érdekeit.

Szép, új világ... Mert mi bölcsebbek vagyunk, mint az elődeink... és közben nyakig merülünk a szemetünkben, az emberek iskolázatlanabbak, mint amikor nem volt iskola, és betegebbek, mint amikor nem voltak kórházak, a gazdaság vergődik a túltermelés tragikus következményeitől, és a kényelmes fogyasztói lét hitelekbe vitte az egyes embert, aki a törlesztőrészletek szorongatása miatt túlórákba fojtja a családi életét, s ez soha nem látott mértékben emeli a stresszszintet, ami életveszélyes betegségek létrehozására sarkallja az amúgy egészséges testét.

És legyen kevés gyerekünk, máskülönben nem bírjuk kiszolgálni a saját fogyasztói igényeinket, hiszen úgy nem tudunk annyit költeni magunkra, mint ha csak pár gyerekünk születne. És amikor valóban kevesebb gyerekünk születik, akkor jönnek az anyaság elvonási tünetei: az állatmánia, a wellness-szenvedély, a karrierizmus, a hűtlenség, a válás, amelyek megrontják a családi életet. Azzal, hogy megfogalmazzuk a 'kevés gyerek a jobb'-elvet, némán szembesülnünk kell olyan helyzetekkel is, amelyek a régi 'nagycsalád a jobb'-elv működésének idején oly ritkák voltak: a fogamzásgátlók és az abortuszok hatásaival; a depresszióval, különböző egészségügyi és mentális problémákkal és szenvedélybetegségekkel. Szép új világ. Inkább: Új világ??! Szép!

Természetesen van megoldás, de a megoldás nem a felszínen van, nem is a pénzügyi átszervezésben, nem is a gazdaság vagy a társadalom újrastruktúrálásában. A megoldás velünk kezdődik, veled és velem. Mert a probléma is velünk kezdődött, veled és velem. A probléma a bűn, mindenkinek a sajátja. Kapzsiság, mások kárára élés, túlfogyasztás, a családtagok iránti felelősség fel nem vállalása, tájékozatlanság, pénzszórás, irigység, versengés, könyöklés... ó, mennyire szánalmasak is vagyunk! Nem vagyunk sem bölcsek, sem nagyok, sem okosabbak, mint a régiek.

A régiek legalább társadalmi szinten tudták, hogy mi az istenfélelem. Tudták, hogy van egy Isten, aki őket megteremtette és Tőle vannak a lehetőségeik. És ezért Neki tartoznak felelősséggel azért, hogy hogyan bánnak Isten többi teremtényével, állattal, de leginkább az emberrel.

(Igen, szeretjük megfordítani a sorrendet, hogy "szegény állatok!", de Isten az embert az állatoknál fontosabbaknak tartja, így mi sem cserélhetjük föl a sorrendet. Bár az állatokat könnyebb szeretni, de Isten nem azt parancsolja, hogy azokat, hanem hogy egymást szeressük.)

Utópista vagyok? Nem. Szeretném, ha úgy lenne minden, mint régen volt? Talán. De ettől még úgy lesz? Nem. És akkor most mit fogok kezdeni?

Tanulni fogok, informálódni. Nyitott szeretnék lenni a világra, nyitott szemmel járni, hogy ne csak nézzem, hanem lássam is, mi vesz körül. Tanulni szeretnék a régiektől, akik közöttünk élnek: olyanoktól, akik ma már sokak szerint maradinak számítanak. Mert ők még máshogyan éltek; bizonyos szempontból nehezebben, kevésbé kényelmesen, de talán szebben és jobban, mint mi. Ők még tudtak szépen születni, szépen élni és szépen meghalni. Nekünk már egyikre sincsen elég időnk...

És bölcsességet szerezni megyek a Bibliához. Mert ez a rendkívüli könyv magában hordozza a potenciált, hogy a Minden Földi És Mennyei Bölcsesség Ismerőjével személyes kapcsolatba kerülhessek. Enélkül a találkozás nélkül, és az Ő ismerete és vezetése nélkül sosem leszek képes az igazi bölcsességre eljutni. Így viszont igen, mert Ő megtanít mindenre, amit tudnom kell.

Amit azért ti kezdettől hallottatok,

az maradjon meg bennetek.

Ha bennetek marad az,

amit kezdettől fogva hallottatok,

ti is az Atyában és

a Fiúban maradtok.

És az az ígéret,

amelyet ő ígért nékünk:

az örök élet.

Ezeket írtam néktek azok felől,

akik elhitetnek titeket.

És az a kenet,

amelyet ti kaptatok tőle,

bennetek marad,

és nincs szükségetek arra,

hogy valaki tanítson titeket;

hanem amint az a kenet

megtanít titeket mindenre,

úgy igaz az és nem hazugság,

és amiként megtanított titeket,

úgy maradjatok őbenne.

(1János 2:21-27)

És még mit fogok tenni? Alkalmazni azt a tudást, amit így gyűjtöttem. Mert a tudás felelősség. Csak mert modern világunk az emberi oldalról nézve nem szép és jó, azért még csodálhatom Isten teremtését, és imádhatom a Teremtőt, aki mindezt bölcsen teremtette meg. Ha reálisan értelmezzük a nagy tudásunkat, akkor nem mehetünk el a tény mellett, hogy az ember állandóan elrontotta a dolgokat maga körül, és nem sikerült maradandót és tökéleteset alkotnia. Istennek sikerült. Ezért is fontos, hogy ne abban gyönyörködjünk, hogy mit érhet el az ember, hanem hogy mit érhet el az Isten.

Az, hogy alkalmazni fogom a tudást, nekem annyit jelent, hogy az új ismereteket szeretném beépíteni az életembe. Tisztában vagyok vele, hogy ez adott esetben azzal is jár, hogy nem élhetek úgy, nem tehetem azt, ami kényelmes és megszokott volt addig. De ez jobb, mint homokba dugni a fejem és nem tudni semmiről. Jobb annál is, hogy megtudok valamit, de holnapra elfelejtem, mert el akarom felejteni. Mert túl kényelmetlen lenne alkalmazni azt, amit tudok, így inkább úgy teszek, mintha nem tudnám, mi zajlik a világban.

A tudás felelősség. Akkor aktivista leszek? Nem. Környezettudatos? Talán. Környezetvédő? Nem igazán. Vegetariánus? Az sem. Non-konformista? Nem.

Igazából teljes szívvel egyik sem. Ezek nem oldhatják meg a világ problémáit. A világ problémáit az oldaná meg, ha az emberek hajlandóak lennének szembenézni a bűneikkel, és elhagyni azokat Jézusért. Ha megtérnének, akkor megoldódna a társadalom minden problémája. Mert a társadalom problémája kezdetektől fogva a bűn volt. Minden helyzet és történés, ami ma tragikus és kritikus a világban, az valaki bűnével van kapcsolatban. Ha a bűnt ki lehetne iktatni az egyén életéből, akkor a Földünk mindenki számára a legjobb hely lenne a világegyetemben. De sajnos nem az.

Pedig a bűnt ki lehet iktatni. Valaki már kiiktatta egyszer, és Ő a te életedben is meg tudja ezt tenni. Pont úgy, mint Marcos (ejtsd: "márkosz") nyomtatója esetében az orosz srác tette. Nézd meg a videót, és meg fogod érteni.

Sokan mondják, hogy ez a megoldás, meg az a megoldás, de hiába mondják, mert a problémát nem a felszínen kell megragadni, hanem a gyökerénél. És a gyökér a bűn. Kár szépíteni: a társadalom a kezdetektől fogva mostanáig reménytelenül a saját bűnének mocsarában vesztegel, s ebből a helyzetből nincsen emberi szabadulás, bármilyen okosak is lettünk intellektuálisan (én kétlem is, hogy bármennyivel okosabbak lennénk). Minden emberi bölcsesség kevés, sőt, minden Isten nélküli próbálkozás csak még mélyebbre taszítja az emberiséget a mocsárban, s az ördög jól szórakozik a nyomorúságainkon. A világnak nincs szüksége újabb világmegváltó ötletekre.

A világot nem kell megváltani, mert Jézus Krisztus egyszer már megváltotta, és az Ő megváltása tökéletes és mindenkorra elégséges volt.

A világnak Jézus kell. A társadalomnak és az egyes embernek Jézus kell. Nekem és neked is Jézus kell. Nélküle semmit sem fogsz tudni tenni az életeddel. Ha nem Hozzá fordulsz megoldásért, akkor sosem fogsz megjavulni, és a problémáid sohasem fognak megoldódni. Aztán egy örök-életen át szenvedhetsz majd emiatt. Nem éri meg.

Azt gondoljuk, hogy bölcsebbek vagyunk, mint a régiek? A Biblia annyira egyértelmű azzal kapcsolatban, hogy ki 'elég bölcs'!

Kicsoda köztetek bölcs és okos?

Mutassa meg az ő jó életéből

az ő cselekedeteit

bölcsességnek szelídségével.

Ha pedig keserű irigység és

czivódás van a ti szívetekben,

ne dicsekedjetek és

ne hazudjatok az igazság ellen.

(Jakab 3:13-14)

Ne gondoljuk bölcsebbnek magunkat, mint amennyire bölcsek vagyunk, mert az életünk és a társadalmunk leleplez minket. Ne éljünk tagadásban és hazugságban, hanem változzunk meg értelmünk megújulásával. Hagyjuk el a bűnt, amely a mélybe húz, és hívjuk Jézust segítségül, mert Ő a valódi és az egyetlen megoldás mindegyikünk számára: személyesen a te számodra is. Ha elfogadod a felkínált megoldást, Isten megoldását, akkor minden megváltozik majd. A változás szükséges, mert enélkül a mi életünk is csak a hiábavalóságot és a bűnt gyarapítja a földön.

Éljünk úgy, hogy Isten gyönyörködjön benne, és akkor nem egy újabb szennycsatorna leszünk a társadalom és a környezetünk számára, hanem egy üdítő forrás, amely elég messze van a szemétszennyezett nagyvárosoktól ahhoz, hogy a vize ne ártson, hanem használjon.:)

Emlékszel még Marcos-ra és a nyomtatóra? Itt megnézheted. Igazából ez a videó kavarta fel a gondolataimat, és így késztetett e poszt megírására. Nagyon elgondolkoztató, 53perces, szívesen ajánlom.

A Villanykörte-Összeesküvés, avagy

a Tervezett Elavulás története

Gondolatok a magvetőről

2011-06-13T01:00:00.001+02:00

A célt tévesztett gyülekezet poszttal kapcsolatban egyikőtök hozzászólása további gondolkozásra ösztönzött. Ezt szeretném most megosztani.

Kedves Eszti!

Jó volt olvasni ezeket a gondolatokat.
Bennem összekapcsolódott azzal, amin pár napja elgondolkoztam a Magvető példázatával kapcsolatban. Ott szó van a sziklás ill. a tövises helyre hullott magról. Ezek olyanok, akik "hallják az igét" és "örömmel fogadják", de nincs bennük gyökere ill. a gondok és a gazdagság csábítása megfojtja. Na de hol vannak ezek az emberek? Számomra megdöbbentő volt, de oda jutottam, hogy a gyülekezetekben. Hiszen ma eleve sokak gyülekezetekbe meghívva hallják a igét és ha "örömmel fogadják" akkor a gyülekezetek mindent elkövetnek, hogy ott is maradjanak. Persze üldöztetés esetén már felszínre kerül a dolog, de manapság ilyen nálunk azért nincs komolyan és a gyülekezetek mindent elkövetnek, hogy ezek az emberek jól érezzék magukat és ne szembesüljenek azzal, hogy "nincs gyökerük". (elnézést mindenkitől az általánosító kijelentésekért, tudom, hogy nem egyformák ebben a gyülekezetek, én több helyen tapasztalt tendenciákról beszélek).

Hol játszódik tehát mindez? Vajon mi a magvető földje: a gyülekezet vagy a világ?

Jézus a Máté 13-ban így magyarázza meg a példázatot:

"Ő pedig felelvén monda nékik:

Aki a jó magot veti,

az az embernek Fia;

A szántóföld pedig a világ;

a jó mag az országának fiai;

a konkoly pedig a gonosznak fiai."

(Máté 13:37-38)

Nem mondhatjuk, hogy a szántóföld a gyülekezet, mert az Ige nem ezt mondja. Talán, azért van mégis bennünk ez a gondolat, mert a mai berendezkedésből indulunk ki. Ma az evangélizálás legfőbb színhelye a gyülekezet, és nem a világ. De kezdetben nem így volt, nem ez a normális állapot.

Az első gyülekezetek korában a hívők elkülönültek a világtól, amikor az istentiszteleti alkalmakról volt szó. Nem hívogattak senkit a részvételre, hanem amikor összejöttek, kizárólag Isten imádatával, a növekedéshez szükséges tiszta tanítással és az egymással való közösség ápolásával voltak elfoglalva. Aztán, amikor vége volt a gyülekezeti alkalomnak, mindenki hazament, és onnantól nem volt elkülönülés, csak szolgálat. A misszió parancs betöltése.

A hívők a hétköznapjaikat azzal töltötték, hogy nagyon nyílt tanúságtevői voltak Krisztusnak ott, ahol dolgoztak, és ahol éltek. Úgy, mint a só, amikor beletesszük az ételbe: szó szerint 'beszivárogtak a világba' és megízesítették a körülöttük lévők életét. Ez egyesek számára kívánatossá vált- őbelőlük keresztények lettek. És volt sok más ember, aki nem akart hívő lenni, s nem is lett az. Ennek ellenére a keresztények körül élők közül mindenki pontosan tudta definiálni, hogy kik a hívők, mert olyan egyértelmű jegyeket hordoztak magukon, annyira felismerhetőek voltak.

A magvető példázata a többféle helyre esett magok példázata. Azt mutatja be, hogy a világban kint élő, nem keresztény emberek hogyan fogadják az igét. A példázat elnevezése magyarban nem túl szerencsés, hiszen itt elsősorban nem a magvetőről van szó, nem is a magokról, hanem a földtípusokról. Átvitt értelemben pedig a szívekről. (Angolban ezt jól fordították: 'a földek példázata')

Tehát, amiről itt szó van, az a világi emberek reagálása az igazságra. Lehet, hogy eljönnek a gyülekezetbe, miután hallották az Igét, az is lehet, hogy nem- de függetlenül ettől a példázat nem a gyülekezet összetételének látlelete, hanem a világé.

Ha a gyülekezeté lenne, akkor az újszövetségi levelek ellentmondanának Jézus kijelentéseinek.

A levelekben sok intés és útmutatás van a gyülekezet szentségéről, a hamis apostolok felismeréséről, sőt, arról is, hogy a nyilvános bűnét elhagyni nem akaró hívőt ki kell zárni a gyülekezetből. Ezek az útmutatások és intések mind fölöslegesek lennének, ha a gyülekezet természetes állapotában tele lenne nem-hívő hívőkkel. Mert akkor hiába is próbálnánk bármit is tenni ez ellen, az reménytelen szélmalom-harc lenne a természetes állapottal szemben. Én az igék alapján úgy látom, hogy amikor a gyülekezeteink tele vannak nem-hívő hívőkkel, az nem természetes állapot, hanem egyértelműen kóros.

Egy érdekes észrevétel még, hogy a példázat szerint a négyféle reagálásból csupán egyetlen egy volt valódi hívő. Ebből tehát arra következtethetnénk, hogy Jézus e példázatban megmutatja a későbbi tendenciákat. E tendencia szerint a gyülekezet nagyobb része nem lesz valódi hívő, mert a magvető példázatában ezeket az arányokat látjuk.

Az igaz, hogy a Máté evangéliuma más részén Jézus nyíltan tanít arról, hogy sokan vannak a romlás széles útján, és kevesen a menny felé vezető keskeny úton; ez az arány azonban nem a gyülekezetre, hanem a világra vonatkozik. Nem lenne helyes azt gondolnunk, hogy itt Jézus arra utal, hogy az Ő teste normális állapotában több nem-test tagot tartalmaz majd, mint ahány valódi testrészt. Ez az igerész nem vonatkozhat a gyülekezetre, amelyet Jézus feddhetetlenségben, folt és ránc nélkül állít majd maga elé.

Pál apostollal együtt meg vagyok győződve, hogy Aki elkezdte bennünk a jó munkát, be is fogja fejezni az Ő napjára. Azonban a gyülekezetnek a szentségben kell előremozdulnia, hogy minden hívő krisztusivá formálódhasson. Szentségben nehéz előrelépni, ha a gyülekezet nem a hívők közössége, hanem a világ elemeié. Nehéz bár, de nem lehetetlen....

A szentség nem másoknál, hanem az én odaszánásommal indul. Melyikünk fog ma elmenni, hogy megtegye, amit az Úr rábíz?

Gondolataim a mai napra

2011-06-02T20:00:00.024+02:00

Jár bennem mindenféle gondolat. Most nem leszek hosszú és rendezett, csak megosztom, ami bennem van, aztán engedem továbbfutni a gondolatokat, és én is futok tova...

Itt van.

Isten mércéje magas. A könnyű út nem az Úr útja. Ha magasra teszem a mércét, akkor Isten nehézzé teszi az utamat, hogy föl tudjak nőni az elvárásokhoz.

Isten szeret minket, és ezért a jellemfejlesztésünkben maximálisan érdekelt. Más magyarázata nincsen az emberi csalódásoknak, kétségbeejtő helyzeteknek, az összetört szív sajgó fájdalmának.

Ha úgy tűnik, Isten nem teljesíti az ígéreteit... ha nem adja meg, amiben reménykedem... ha kiveszi a kezemből azokat a célokat, dolgokat, amiket szeretve dédelgettem... akkor fellázadok? Dühösen sírok? Vádolom Őt, hogy igazságtanul cselekedett velem?

Kezeinek cselekedetei hűség és igazság;

minden ő végzése tökéletes.

(Zsoltárok 111:7)

Ha közel kerülök Hozzá, akkor az áldás mellett meg fogom tapasztalni, hogy a követésnek ára van. Senki sem mondta, hogy a formálás nem fog fájni... mégis úgy rendezkedünk be, mintha a hívő életünk valami sétagalopp lenne. Nem az. Nem véletlenül nem az.

Isten a szeretetéből nem tehet mást, mint formál. Még ha fáj is. Amikor fáj, akkor Neki is fáj, mert Ő együtt érez és tudja, min megyünk keresztül. De azt is tudja, hogy más módon nem tudunk az Ő Fiának képére formálódni. Márpedig anélkül nincstelen koldusok leszünk a mennyben.

Az Atya ajándékozni és jutalmazni akar! Ezért nem ad könnyű utat, és ezért nem sétagalopp hívőnek lenni.

Jézusnak is szenvednie kellett, és a szenvedés tette kipróbálttá az engedelmességét. Az én szenvedésem is kipróbálttá teszi az engedelmességemet.

Ámbár Fiú, megtanulta azokból,

amiket szenvedett, az engedelmességet;

És tökéletességre jutván,

örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve,

akik neki engedelmeskednek,

Neveztetvén az Istentől

Melkisédek rendje szerint való papnak.

(Zsidók 5:8-10)

Szenvedésben erősödik meg a mennyei reménységünk, ami majd Isten kegyelméből elegendő lesz, hogy átvigyen a következő próbán. Ha elhagyom az Uramat az emberi nehézségek és kudarcok időszakaiban, akkor nincsen mennyei reménységem és talán sohasem gondoltam komolyan az ő követését.

Egy videó, aminek az üzenete tapasztalás is egyben... az enyém és talán a tiéd is

Célt tévesztett gyülekezet...

2011-05-20T18:00:00.031+02:00

Nagyon a szívemen van ez a téma, és sok gondolat forog bennem azzal kapcsolatban, hogy milyennek is kellene lennie egy olyan gyülekezetnek, amely Isten szava szerint épül föl. És hogy miért nem olyan...

A gyülekezet Krisztus teste, és sok ige van, amely erről szól. Meg kell látnunk, hogy Isten hogyan tervezte a gyülekezetet, mert ha nem látjuk, akkor képtelenek leszünk építeni azt. Sőt, előfordulhat, hogy jó szándékú törekvéseink még kárt is tesznek az 'építményben'. És lehet, hogy még észre sem fogjuk venni, hogy kárt okoztunk...

Hogyan épül fel a gyülekezet?

A gyülekezet Krisztusban hívő újjászületett emberekből épül fel. A hívők családban élnek. Tehát a gyülekezet családokból áll. Mint ilyen, a család az alapegység, vagyis a családok szellemi jóléte és életminősége adja meg a gyülekezet szellemi színvonalát. Ezzel nem állítom, hogy amilyen a gyülekezet lelkisége, olyan az egyéné is. Nem vitatom, hogy lehetnek egyes hívők testvérek, akik erősen állnak az Úrban és életükben ennek a gyümölcsei észrevehetőek. Ez nekik áldás és ennek meglesz a jutalma az Úrban. Ezek az odaszánt tesók a gyülekezet egészére nézve azonban vajmi keveset fognak használni, amennyiben mindenki más a bűneiben megmaradva továbbra is szellemi álmát alussza...

A kezdet az lenne, hogy a hívők valóban hívők legyenek. Aki pedig nem akar hívő lenni, az vállalja föl a döntését. De hogyan lehet ezt elérni?

A legtöbb kárt a kétfelé sántikáló testvérek (?) okozzák. Amikor papíron és fizikailag a gyülekezet tele van úgynevezett keresztényekkel, de szellemi értelemben alig pár ember teszi azt, ami pedig minden hívőnek feladata lenne az Ige szerint. Ennek a kórképnek sok tünete és magyarázata ismert, azonban szerintem a gyökeret egyik magyarázat sem érinti meg, mert az sokkal mélyebben húzódik. Azért nézzünk meg pár magyarázatot.

"Az utolsó időkben élünk. A Bibliában meg van írva, hogy a szeretet sokakban meghidegül és hogy az emberek elfordulnak majd a hittől. Amit tapasztalunk, az normális, mert a végidőkben ez várható."

"A helyzet a vezetők hibája, mert ők is alszanak szellemileg. Emiatt elnézik a bűnöket a rájuk bízott hívek életében. Prédikációik nem tanítanak elég nyíltan a minden hívő életében nélkülözhetetlen megszentelődés és az Úrnak való szolgálat fontosságáról. Nem igazi vezetők, mert nem tudnak elől menni: példát adni hitben, kitartásban, Krisztushoz való ragaszkodásban."

"Mindennek a szülők az okai, hiszen nem jó példát élnek a gyermekeik elé, így nagyon megnehezítik a vasárnapi iskolai tanítók és az ifivezetők dolgát, hogy elérjék az evangéliummal a fiatalokat."

"A gyülekezet színvonala a probléma. Szervezettebb programokkal, érdekesebb tanítással, kortárs vagy éppen tradicionális zenével, több kiscsoportos foglalkozással vagy több házi csoporttal hatékonyabban működne a gyülekezet és talán nem aludnának annyian."

Úgy hiszem, a fentiek nem a megoldás.

A Biblia nem tanítja, hogy az utolsó időkben az újjászületett hívők tömegesen fognak elfordulni az Úrtól. Az Ige azt tanítja, hogy az Övéi kitartanak mindvégig.

Az sem igaz, hogy az én hitem a pásztorom szellemi állapotán múlik- e mögé senki sem bújhat. Az én hitem azon múlik, hogy Istennek mennyire szánom oda magamat.

A szülők felelőssége fontos kérdés, de ez most messzire vezet a megoldástól, ugyanis a gyülekezetet nagyobb részben nem a gyerekeink alkotják, hanem mi magunk. Felnőttként nem hivatkozhatunk saját szüleink nem megfelelő hitbeli példájára sem, mert azóta felnőttünk és mindegyikünk maga ad számot magáról az Úrnak.

A színvonalasabb és érdekesebb gyülekezeti programok sem hozhatnak radikálisan életet a halálba: ha egy gyülekezet az unalmasabb és szervezetlenebb közegben is élő volt, az az újszerű gyülekezeti rendben élő is marad. Ha pedig halott volt, akkor a színes gyülekezeti program sem fogja élővé tenni. Akkor már olyan, mint a meszelt sír: látszólag megnyerő, belül viszont halál van.

A fenti okok egyike sem ad megoldást a gyülekezeti szunnyadás általános problémájára. Van viszont egy radikális megoldás, ez pedig a gyökérkezelés. A gyökérkezelés a gyülekezeti struktúra igei elvek fényében történő átalakítása. Ez, csakúgy, mint az előbb említett fogászati eljárás, fájdalmas és mélyre ható kezelés. De úgy hiszem, ezen kívül nincsen más megoldás, ami segítene.

Nézzük hát e gyökér-kezelt gyülekezeti struktúrát, mely négy fő igazság köré építhető fel.

1. A gyülekezet megváltott és újjászületett emberek közössége, akik Jézus Krisztust behívták az életükbe és Neki akarnak szolgálni.

Minden valódi hívő engedelmeskedni akar Istennek: ismert bűneit elhagyni és az életét teljes mértékben a Biblia igazságaihoz szabni, megalkuvás nélkül. Ezért a valódi gyülekezeti tanítás nyílt, kemény és mennyei reménnyel teljes: szabadon bátoríthatja és intheti a hívőket határozottsággal és szeretettel. Azért lehet mindenről nyíltan tanítani, és nevén nevezni minden bűnt, mert az igazi hívők nem fognak megsértődni rajta. Sőt, lehet inteni is egymást szeretetben, hiszen közös a cél (még inkább krisztusivá formálódva szolgálni az Urat).

Ez azért nem tud megvalósulni, mert elvesztettük a fókuszpontot. A Biblia szerint a gyülekezet a valóban hívők közössége. Nem a szendergőké vagy a világ elemeié. Tudom, ez keményen hangzik, de akkor is igaz. Újra hangsúlyozom: az Ige szerint a gyülekezetet sohasem alkothatják világi emberek és kétfelé sántikálók! Elképzelhető, hogy bekeverednek hamisak az igazak közé, de ez hamar lelepleződik. Úgy van ez, mint a konkoly meg a búza: egy búzamező attól búzamező, hogy az uralkodó növény túlnyomó részben a búza.

Nem igei az, amikor a gyülekezeteink túlnyomó része konkoly. Az már nem gyülekezet. És a búzát a konkolytól nem a tagsági nyilatkozata különbözteti meg, hanem a cselekedetei. Te lehetsz konkoly, még ha teljes szívedből búzának is érzed magad. Mert nem attól leszel búza, hogy annak érzed magad, hanem hogy egy búza tulajdonságaival bírsz. Bárki meg tud különböztetni egy búzát egy gaznövénytől. A különbség nyilvánvaló- csak ismerned kell, hogy milyen a búza, és akkor tudhatod, hogy ami nem olyan, az nem is az.

Mivel azonban elvesztettük a fókuszpontot, azt gondoljuk, muszáj az emberek kedvében járni. Muszáj eltűrni a nyilvánvaló bűnöket, sőt, muszáj elkendőzni azokat. Az emberek érzései fontosabbá váltak, mint Isten akaratának megcselekvése. Pedig éppen emiatt erőtelen a Krisztus teste...

Hogy elvesztettük a fókuszpontot, az abból is látszik, ahogyan komolyan törekszünk a gyülekezetet otthonossá tenni a világiak és a szellemi tunyák számára. Mert azt gondoljuk, hogy az evangélizációnk célja minél többeket behozni a gyülekezetbe- s ha már egyszer ott vannak, akkor már jó helyen vannak. Nem így van: nincsenek jó helyen és mi sem vagyunk jó helyen, amikor ezt tesszük. A gyülekezet erőtelenné válik és képtelen lesz betölteni a küldetését, ha tele lesz olyan emberekkel, akik nem ismerik el Jézust Uruknak és nem akarják Őt szolgálni.

Az apostolok sohasem hívogattak a gyülekezetbe senkit. Viszont kimentek és Jézus Krisztushoz hívták az embereket kint. És amikor egyesek az apostolok hatására kint megtértek a bűneikből és bemerítkeztek Jézus Krisztus nevére, akkor már volt helyük a gyülekezetben, sőt, nem is tudta volna őket senki sem távol tartani.

Végzetes hiba, ha legfőbb törekvésünk kellemes hellyé tenni a gyülekezeteinket a világiak és a kétfelé sántikálók számára. Nem szabad a zenénkkel, a struktúránkkal, a programjainkkal, a tanításokkal olyan miliőt teremteni, amelyben ők azok, akik jól érzik magukat. Miért nem? Mert a miliő, amelyben egy Krisztusnak nem engedelmeskedő ember jól érzi magát, a világ miliője és a bűn miliője. A Biblia pedig nyíltan tanítja, hogy ne legyünk barátságban a világgal, mert akkor Isten ellenségei leszünk.

Ha egy világi ember a gyülekezetben nem érzi magát kellemetlenül, szíven találva a bűnei miatt... ha egy nem odaszánt hívő képes hétről hétre részt venni az istentiszteleteken, úgy, hogy csak jól érzi ott magát, de az életét nem akarja odaszánni... akkor ez a gyülekezet inkább világ, mint gyülekezet. És ez sajnos a valódi hívőkre is kihat. Mert amikor a gyülekezet világgá válik, akkor az odaszánt hívők vasárnaponként is a világgal fognak találkozni az alkalmaikon. Így ahelyett, hogy megerősödhetnének az Úrban és előrehaladhatnának a megszentelődésben, éppen a gyülekezeti miliő fogja visszahúzni őket a hitükben.

A lelki növekedésben ugyanis a gyülekezet is inspiráló erő. Amikor körülöttem más 'hívők' stagnálnak, visszazuhannak, vagy a megszentelődés legcsekélyebb jelét sem mutatják; amikor körülöttem több a konkoly, mint a búza, akkor kezdem azt gondolni, hogy ez a normális szint. Idővel azt is elhiszem majd, hogy a növekedés egy választható dolog, ami nélkül lehet elég jó hívő életet élni. És hogy Isten nem vár el tőlem tökéletes szentséget, mert bizonyos bűneimben megmaradva még megfelelően fenntarthatom a Vele való kapcsolatot. Mert ezt tapasztalom mások életében.

Azonban amit tapasztalok, azt rosszul értelmezem, mert (tudtomon kívül) én a konkolyokra nézve vontam le következtetéseket, mintha búzákkal kapcsolatban tenném. Pedig egy konkoly tehet akármit, az nem fogja befolyásolni az Úrral való kapcsolatát, mivel neki nincsen kapcsolata az Úrral. Ha nekem van, akkor rám nézve nem igaz, ami a konkolyra nézve igaz: én vele ellentétben elveszíthetem az Úrral való kapcsolatomat, ha nem járok igazságban és ha nem növekszem folyamatosan.

Ha sarkalatos pontokban megalkuszunk, akkor Isten igazságától elfordultunk. Bűnben megmaradva bizonyosan elveszítjük az Úrral való kapcsolatunkat. Növekedés nélkül is, hiszen ha nem formálódunk, akkor távolodunk Isten szándékától, ami azt mutatja, hogy már nem engedelmeskedünk a Szentléleknek. Ahol Jézus jelen van az ember életében, ott ő folytonosan az Ő képére formálódik. Éppen a gyülekezet konkoly-összetétele miatt hiszik el a búzák, hogy nyugodt szívvel válhatnak ők is olyanná, s így lesznek sokan képmutatók és erőtelenek. A legtöbbük nem is érti, hogy szellemi vergődésének mi az oka.

Hogyan leszünk majd sók a világban, ha a sótöltő-állomásaink és mi magunk is éppoly ízetlenek vagyunk, mint a világ, amelyhez küldettünk? Ha a világ bent van a gyülekezetben, akkor mi módon tudna hatást gyakorolni arra?

Nagyon fontos megérteni, hogy a gyülekezet az újjászületett hívők közössége, akik megtértek a bűneikből és Krisztust akarják szolgálni.

2. Evangélizálni elsősorban azt jelenti, hogy beszélek Isten üdvtervéről a hozzám közelállóknak és hívom őket az Ő kegyelmének elfogadására és a bűnből való szabadulásra.

Az evangélizálás elsősorban a családban indul. Ha vannak nem hívő családtagjaim, akkor a missziós mező az otthonom. Ha a gyerekeim nem hívők, akkor ők az én feladatom.

A problémák ott kezdődnek, amikor nekünk nem elég jó az a hely, ahova az Úr helyezett fénykedni és döntésre hívni másokat. Vagy amikor nem elég jó nekünk az a feladat, amire az Úr elhívott.

Mindegyikünknek a maga helyén, ahova Isten helyezett, ott kell helytállni. Munkahelyen, vagy ha anyák vagyunk, akkor otthon. Nem kell hatalmas evangélizációs heteket szervezni. Nem a vadidegen utca emberét, akivel soha semmilyen kapcsolatom nem volt, kell odaszeretni az Úrhoz, hanem a makacs anyóst, a lázadó kamaszt, a mogorva szomszédot és a pletykás boltost. Ez az igei rend, még ha ez egyáltalán nem illeszkedik is a kényelmes életünkbe.

Azért teszünk mást, mert jobban szeretünk látványosan gyülekezetesdit játszani, mint mások szemei elől elrejtve kitartóan munkálkodni, minden dolgunkban megélve Isten igazságát. Mert a kitartás, az állhatatosság és a tűrés nem erősségünk egyikünknek sem.

A problémát a szívünkben kell keresni. Ha a gyerekem azért nem tér meg, mert nem vagyok elég krisztusi, az a hívőségem nyilvánvaló kudarca, ami magamba szállást és bűnrendezést tesz szükségessé adott esetben. Viszont, ha én belevetem magam minden más gyülekezeti feladatba, ahelyett, hogy az otthonomban és a rokonaim között lennék az Úr Jézus bizonysága, azzal elvetem Isten akaratát és a magam akaratát teszem. A kétféle utakról sürgősen az egyenes útra kell térni, lélekben és igazságban járva. A bűntudatomat ugyanis el tudom magamban nyomni, de Isten nem fog velem jönni a gyülekezeti látványkarrierem építésébe.

Ezért van az, hogy sok gyülekezeti szolgálatevő egy idő után kiég a szolgálatában. Mert egy ideig lehet lelkesen, önerőből menni, de a nehézségek idején megmutatkozik, hogy honnan volt az elhívás. (Ha valaki kiég a szolgálatában, annak a másik oka az lehet, hogy megszűnt az Úrral való mély kapcsolata. Már nincs mit adjon másoknak, hiszen a Szentlélek, Aki eddig vitte őt előre, háttérbe szorult az életében.)

Jézusnak nagyon fontos a misszió, ezért nekünk is fontos kellene, hogy legyen. De nem elég csak úgy ad hoc tevékenykedni az Úrban, hanem pontosan azt kell tenni, amit az Ige kijelent.

A gyülekezeti istentiszteleti alkalmak nem azért vannak, hogy oda elhívogassuk a világi ismerőseinket. Pedig ezt tesszük, és csalódottak vagyunk, ha elsőre nem térnek meg, másodjára meg el sem jönnek... Azt gondoljuk, hogy ha behívjuk az embereket a gyülekezetbe, akkor ott majd megtérnek- tehát nincs is más dolgunk, mint elhívni őket, s ha elkezdenek járni, akkor már nyert ügyünk van. Ez nem így működik.

Jézus nem azt parancsolta nekünk, hogy menjünk és hívjunk el a gyülekezetbe mindenkit: Ő azt mondta, hogy menjünk és tegyük őket tanítvánnyá. A tanítvány a Tanítója után megy, de ameddig az ismerősünk nem tanítvány, addig értelmetlen dolog őt arra hívni, hogy olyat tegyen, ami nem ő. Emlékszel a konkolyra és a búzára? Sok konkoly azért érzi magát búzának, mert elhitették vele, hogy ha a kévébe jár és elég ideig lóg együtt más búzákkal, attól ő is búza lesz. Az ilyenfajta hívogatások könnyen tehetik képmutatóvá vagy hamis megtérővé azt az embert, akit jó szándékból elhívtunk és rendszeresen elkezd járni.

Talán az vezérel, hogy úgy gondoljuk, mi nem vagyunk elég jók abban, hogy megosszuk az evangéliumot másokkal, s a gyülekezetben ezt szellemileg érett hívők nálunk sokkal jobban meg tudják tenni. Lehet, hogy így van, de ettől még a parancs az, hogy mi- te és én tegyünk tanítványokká másokat: barátainkat és ismeretleneket. Ha nem érezzük késznek magunkat, akkor jöjjünk tisztába a hitünkkel és ha szükséges, akkor tanuljuk erről. Szánjunk időt arra, hogy felkészüljünk, hiszen ez alól a parancs alól egyetlen valódi hívő számára sincs felmentés.

E parancs teljesítése a családjainkban kezdődik. Ha minden igazi keresztény a saját gyermekeit evangélizálva odaszeretné az Úrhoz: ha ez lenne a missziós szolgálatuk veleje, akkor szellemileg nagyon erős és hatékonyan működő gyülekezeteink lennének, hiszen a gyülekezet családokból épül fel. Istenfélő erős családokból pedig hosszú távon igazságban járó erős gyülekezet lesz.

Azt a hatalmas energiát, amit eddig a gyülekezetben mások gyermekeinek hívogatására, tanítására, bibliai foglalkoztatására fordítottunk, fordítsuk a sajátjaink szellemi erősítésére. Ha a családjaink erőtelenek, mert a hívő szülők képtelenek Jézus számára megnyerni a gyermekeiket, mert erre sem idejük, sem motivációjuk nincsen, akkor hiábavaló erős gyülekezeteket remélni. Erős gyülekezetek nem születnek- azokat Isten kegyelméből az Őt szerető hívek építik fel...

A gyülekezeti alkalmak tehát nem evangélizálásra, hanem a gyülekezet épülésére, erősödésére: közös tanulásra, egymás intésére, egymás bátorítására és Isten közös imádatára szolgálnak. Nem többre és nem kevesebbre. Minden egyes gyülekezeti alkalom a megváltott és újjászületett emberek közösségének szól, akik Jézus Krisztust behívták az életükbe és Neki akarnak szolgálni. Őértük van istentisztelet és az Ő épülésüket kellene maradéktalanul szem előtt tartani az alkalmak megszervezésekor. Az igazi hívők azért mennek a gyülekezetbe, hogy felkészüljenek a hétköznapi szolgálatukra, amely nem a gyülekezetben, hanem azon a helyen van, ahova Isten őket helyezte.

Nem a gyülekezetben kell letudni a szolgálatot: szolgálatunk elsősorban a családunkban van és kint a világban. Minden hívőnek szolgálata van azon a helyen, ahova az Úr őt helyezte, és ott kell helytálljon, ahol nem látja más. Azon a helyen, ahova az Úr helyezett, nem sok evilági babér terem, de annál több próba és nehézség, ami lecsiszol rólunk mindent, ami nem illik össze mennyei örökségünkkel...

3. Evangélizálni azt is jelenti, hogy buzgón keresem a lehetőségét annak, hogy elmondhassam az evangéliumot és Jézushoz hívhassak mindenkit, akivel csak összehoz az Úr.

A gyülekezet nem helye az evangélizálásnak. Az embereket nem behozni kell, mert a bibliai minta az, hogy nekünk kell kimenni. De leginkább nem mint gyülekezet, hanem, mint egyén.

Ha megtesszük, amire az Ige utasít, akkor hamar észre fogjuk venni, hogy a munka kitartást igényel és kicsit sem látványos. Ahhoz ugyanis, hogy betölthessük a parancsot, ki kell menni a gyülekezet védett falai közül: egyedül kell kilépni oda, ahol a valódi emberek vannak. Ahol a valódi életsorsok, tragédiák és társadalmi problémák (szegénység, szellemi rabság, betegség, érdektelenség, széttört családok) vannak. És amikor a valódi emberek valódi problémáival és valódi sorsokkal szembesülünk, akkor hamar ki fog derülni, hogy valódi-e a hitünk, és hogy ez a mi hitünk meddig megy el az Úrral. Mert az Úr nem sajnálja bemocskolni a kezét, hogy kimentse a bűnösöket a mocsokból. Ha mi addig elmegyünk, ameddig az Úr elmegy egyetlen bűnösért, akkor valószínűleg messzebbre kell mennünk, mint kényelmes lenne...

A misszió áldozatot követel és ez az áldozat a szolgálatunk. Elmenni azokhoz, akikhez senki sem akar... beszélgetni olyanokkal, akikhez nem fűznek érzelmek... szeretni azokat, akiket eddig még senki sem szeretett... utánamenni annak, aki nem kell senkinek. Igen, ez a misszió: mindenkit tanítvánnyá tenni, akivel csak összehoz az Úr és utánanyúlni mindazoknak, akiket csak el tudunk érni- mindenkit, mert Neki mindegyikük fontos!

A gyülekezet falai közötti világ nagyon távol van attól, amiben a legtöbb ember él. Éppen ezért, nekünk oda kell mennünk, ahol az emberek vannak. Ott, ahol az emberek vannak, egymagad leszel a hiteddel meg az Úrral- ott mutatkozik meg igazán, hogy mennyit ér a hited. Milyen távol van a valódi missziótól az a törekvés, hogy az embereket a saját felségterületünkre akarjuk becsalogatni! Ez nem vezet sehova, legfeljebb abba a hamis reménybe, hogy mi megtettünk mindent, ami tőlünk telt, a többi már a gyülekezeti vezetők evangélium-átadó képességén múlik... A valódi misszió nem a vezetőkön múlik, hanem RAJTAD. A valódi misszió sikere mérhető, tehát nem ringathatjuk magunkat abban, hogy gyümölcsöt termünk, amikor nem.

Mi azonban nem akarunk bibliai célokat kitűzni magunk elé, mert az túl nagy áldozattal és túl kevés népszerűséggel jár. Ha öt éven keresztül módszeresen odaszeretem az ismerősömet az Úrhoz, az nagyszerű dolog, de ehhez öt év kitartás, állhatatos imádság és szolgálat kell. Ebben meg kell halnom a magam számára. Ha kudarcot vallok a harmadik évben, akkor a kudarc nyilvánvaló lesz, hiszen így az ismerősöm nem tér meg (vagy ha mégis, az nem az én gyümölcsöm lesz az Úrban).

De ha csinálunk egy evangélizációs hetet, ahol 30 ember füle hallatára elmondom a bizonyságtételemet, és ebből nem tér meg egy sem- az nem az én kudarcom, mert a vállalt 'szolgálatom' annyi volt, hogy bizonyságot tegyek. Így senki sem érzi kudarcnak, ami van. Sőt, ha találunk pár embert, aki előrement és elmondta a megtérők imáját, akkor már kész sikernek könyvelhetjük el az alkalmat.

Ez a probléma: sikeresnek akarjuk tudni az alkalmakat. Nem a valóság számít, hanem, hogy megdicsérhessük magunkat, hogy mi elegendő dolgot tettünk az Úrért. De így, út közben elveszítjük a valódi célt, Isten célját- az emberek megnyerését. Azért veszítjük el a célt, mert nem az Ige mércéjét használtuk.

Az evangélizáció mögötti egyetlen helyes hozzáállás az lehet, hogy: azért evangélizálunk, hogy az emberek megtérjenek, és amikor megtérnek, tanítványozni fogjuk őket, mert tanítványozásunkra van szükségük. A valódi megtérés meglátszik a gyümölcsökön. Ha megtérésre hívjuk a szomszédainkat, de azok nem térnek meg, akkor az nem volt eredményes, s ez kellene, hogy fájjon nekünk. Viszont amikor a bibliai céloktól eltérőeket fogalmazunk meg magunknak, akkor megtörténik, hogy sikert látunk ott is, ahol kudarc van.

Ilyenkor képesek vagyunk egymás vállát veregetni, hogy milyen áldott programok voltak a gyülekezetben és milyen sok mindent csináltunk az évben- miközben a városunkban élő emberek a pokol felé menetelnek... de ez minket nem érdekel.

Annyira eltértünk Isten tervétől, hogy már kicsit sem fáj, mi lesz azokkal, akik miattunk vesznek el... Nekünk a programok számítanak és a tevékenységek, amelyeket mi teszünk az Úrért, anélkül, hogy csak egyszer is megkérdeztük volna, hogy Ő hogyan gondolta a missziót és hogy mit is kellene most tennünk.

Ha az emberek körülöttünk nem térnek meg, az probléma az Úrnak - nekünk miért nem, hogy ha az Övéinek valljuk magunkat? Ha megtérőink nem épülnek be a gyülekezetbe, vagy erőtelen keresztényként bukdácsolnak évtizedeken át, az az Úrnak számít, mert az Úrnak minden egyes ember számít. Minket miért nem zavar, ha az igei mérce szerint nem végezzük hatékonyan a dolgunkat? Isten nagyon egyértelmű mércét tett elénk a misszióban: a cél a világ megismertetése az Úrral és tanítvánnyá tétele. Ne egyezzünk ki kevesebbel, mint amit Jézus parancsolt!

Ha gyülekezeti szinten el is tudjuk kendőzni a kudarcunkat, ha egyéni szinten ki is tudjuk tupírozni a helyzetünket, attól még Isten belát a maszk mögé és meg fog ítélni a képmutatásunkért. Ő azt várja, hogy szembesüljünk a kudarcainkkal és ismerjük fel, hol hibáztunk. Ne szépítgessük a dolgot tovább, hanem menjünk az Atya elé, mint hűtlenek, kemény szívűek és a magunk útján járók. Nevezzük nevükön a bűneinket és valljuk meg őket Istennek. Ha valóban megbántuk, akkor vehetjük az Ő megbocsátását, ami drága jelenlétébe visz be minket és felszabadít legközelebb helyesen cselekedni.

A fiatalok evangélizálásával kapcsolatban pedig azt kell megértenünk, hogy sem a vasárnapi iskola, sem az ifi alkalom nem alkalmas erre. Talán sokkal könnyebb egy befolyásolható gyermeket vagy egy fiatalt elhozni a gyülekezetbe és rávenni, hogy térjen meg- de miért nem inkább a szülőket próbáljuk az evangéliummal elérni, különösen az apákat? Annyi, de annyi keresztény gyermekprogram van a 20 év alatti korosztály számára, de a felnőtt, családos férfiakkal, akik a családjaikban élő gyermekeket és fiatalokat a legkönnyebben befolyásolni tudnák: velük mintha szándékosan nem gondolnánk.

Ez azért van így, mert egy felnőtt férfi evangélizálásához már kitartás, érvek és talán évek kellenek- nekik nem elég az érzelmekre hatni. Viszont, ha őket céloznánk meg -hívő férfiak a környezetükben élő férfiakat és hívő asszonyok az ismerős asszonyokat- akkor a gyermekek evangélizációja mindenféle szervezett szolgálat nélkül is megoldott lenne a szüleiken keresztül.

Nem helyes, ha az evangélizáció kifejezetten a fiatalabb korosztályt célozza meg. Az 'érjük el a gyerekeken keresztül a szülőket' missziós elv komoly aggályokat vet fel, ugyanis egyáltalán nem biblikus. Az Ige szerint a szülők viszik a gyermekeiket az Úrhoz, ők tanítják a hit útjára a gyermekeiket- és nem fordítva. Ha missziós szempontból a gyermekekre meg a fiatalokra koncentrálunk, a szülőkre pedig, mint járulékos személyekre tekintünk, akkor hosszú távon kétséges hatékonyságú szolgálatot veszünk magunkra- Isten szándéka ellenében.

Gyermekmissziós szervezetek programjai. Ifjúsági konferenciák. Nyári gyermektáborok. Ifi alkalom. Vasárnapi iskola. Programok, programok, programok... És mi csak fáradhatatlanul dolgozunk, szolgálunk és nagyon elfoglaltak vagyunk az Úrban. De biztos, hogy az Úrban? Rendben van, ha úgy érezzük, hogy ennek a korosztálynak az elérése különösen fontos. De ha tényleg annyira fontos, akkor miért nem a szüleiket közelítjük meg az igei rend szerint? Hiszen ők a szellemi fejek a családban, még akkor is, ha nem hívők.

Egy gyermek szellemi jóléte hosszú távon a szülei szellemi jólététől függ. Ha fontos nekünk a gyermek lelke, akkor a szülein keresztül érjük el őt. Máskülönben, ha meg is tér egy gyerekmissziós alkalmon, akkor ahhoz, hogy a hitét gyakorolja, szembe kell helyezkednie a szüleivel- ami viszont nem tetszik az Úrnak...

Azt a hatalmas energiát, amit eddig szervezeti, gyülekezeti és egyéni szinten a gyermekek elérésére fordítottunk, fordítsuk a felnőttek elérésére. Végső soron egyedül ez fog hosszú távon áldást hozni a gyerekek, a szülők és a gyülekezet számára.

4. Tanítvánnyá tenni azt jelenti, szellemi felelősséget vállalni egy másik hívő növekedéséért. Azt is jelenti, intenzív kapcsolatot ápolok vele, amelyben életpéldámmal és beszélgetéseken keresztül megtanítom, hogyan tud Isten útján járni, és hogyan tudja megtartani mindazt, ami meg van írva.

A tanítványozás személyes dolog. Jézus nem küldte máshoz az embereket, hanem a maga tanítványainak hívta el őket. Nekünk is az a feladatunk, hogy tanítványokat készítsünk fel az Úrnak való engedelmességre. Nem a lelkipásztor feladata a tanítványozás. Nem is egy szolgáló csoporté, aki erre lett kiképezve vagy ezt megtanulta valahonnan. Minden valódi hívőnek a feladata tanítvánnyá tenni másokat.

A tanítványozás időt igényel, sok időt és sok energiát. Az evangélizálás mellett ebben kellene foglalatoskodnunk egy életen át...

Gyermekeikért a hívő szülők a felelősek szellemileg. Nem a pásztorok, nem a vasárnapi iskolai tanítók és nem is az ifivezetők. Az ifjúsági munka és a vasárnapi iskola nem tudja betölteni azt a szerepet, amit neki szántak. A gyülekezet korosztályok szerinti felosztása és izolálása nem biblikus modell és ezért nem is hatékony.

Ahogyan a gyermekek szocializációját Isten a családba tervezte, úgy a gyermekek tanítványozását is. Sajnos a hívő szülők eltértek a bibliai szocializációs modelltől és szellemi értelemben esztelen gyerekekre bízták gyermekeik szocializációját. És azok sajnos az elvárásoknak megfelelően hozzá is szocializálódtak a világhoz.

Ahogyan azonban a kortárs csoport nem alkalmas szocializációs közeg a hívő szülők gyermekeinek, úgy a korcsoportok szerint szétbontott vasárnapi iskola és ifi óra sem alkalmas arra, hogy tanítvánnyá formálja őket.

Nem tudunk azzá válni, akinek Isten tervezett, ha a szerepünket önmagában értelmezzük. A korcsoportok szerinti felosztás megfosztja a fiatalokat attól, hogy megtanulják önmagukat a felnőttek és az idősek körében értelmezni.

Pedig mindenki a többiek fényében tudja helyes értelmezni önmagát. Ez Isten rendje, amelyben megtapasztaljuk, hogy az Úrnak minden korosztály fontos; és hogy egyik kiegészíti a másikat az Úrban. A gyermekek kételkedés nélküli hite, a fiatalok energiája és tettre készsége, a felnőttek bölcsessége és élettapasztalata, az idős testvérek kipróbált hite és mennyei reménysége- ezek mind-mind Isten áldása, egyik korosztálynak a másik korosztálytól. Hogy mindenben, még az életkorunkban is Isten dicsőíttessen meg.

Úgy tanulhatunk meg a többi korosztályhoz egészségesen kapcsolódni, ha mindegyikükkel együtt vagyunk a gyülekezetben. Ha a fiatalok csak fiatalokkal, a gyerekek csak gyerekekkel vannak, s ha a gyülekezeti tanítók ezeket a korosztályokat szolgálják ki, az arra bátorítja őket, hogy a saját korosztályuk fényében értelmezzék önmagukat. Ez nem vezet jóra- a generációs szakadék éppen a korosztályok szerinti szétdaraboltságnak köszönhető.

Nem arról van szó, hogy akár a szülők, akár a vasárnapi iskolai tanítók, akár az ifi vezetők ne lennének jó szándékú emberek, akik a legjobbat szeretnék a gyülekezetbe járó gyerekeknek. Arról van szó, hogy Isten mégis más rendet adott, mint amire felkészültünk, mert a bibliai minta szerint gyermekeink szocializált emberré és tanítvánnyá is a családban tudnak válni. Isten jó terve ez, nem pedig az, hogy azonos korúak azonos korúakkal, más korosztályoktól és a gyülekezet egészétől elszeparálva növekedjenek. Az a minta nem működik.

A gyermekeknek a gyülekezetben a szüleikkel együtt van a helye. Nem tőlük elkülönítve. Nem szükséges számukra leegyszerűsíteni, lebutítani vagy kiszínezni az evangéliumot, mert azt egész kicsi koruktól teljes mélységében meg tudják érteni. Persze nem biztos, hogy azonnal reagálni is fognak rá, de megérteni meg tudják és Isten világosságot tud nekik adni, amennyiben nem kizárólag vasárnap hallják ezt az üzenetet a gyülekezetben, hanem napi szinten látják megélve otthon is.

Hívő szülőként gyermekeink evangélizálása és tanítványozása az egyik legfontosabb szellemi feladatunk. Nem szabad másokra bízni, mert ez a mi feladatunk, amivel Isten minket bízott meg.

Ismerőseink, barátaink és a segítségre szoruló ismeretlenek megtérésén is nekünk kell munkálkodnunk. Ha megtérnek, nekünk kell tanítványozni őket. Ez az evangélizáció fővonala. Erre készülünk hétről hétre a gyülekezetben. És bár a misszió és a tanítványozás egyéni feladat; a közösség is fontos, hogy az egyes hívők egy egészet alkothassanak. Mindegyikünk mögött kell, hogy legyen egy olyan gyülekezet, amely figyelembe veszi, hogy mi és mi nem a gyülekezet, és ennek megfelelően hátteret biztosít mindahhoz, amit az egyes hívőkre bízott az Úr.

A gyökér-kezelt gyülekezet vajon megvalósítható? Rajunk áll: rajtam és rajtad. Ne mondjuk, hogy már megszoktuk, ahogy van... hogy nekünk így kényelmes a gyülekezeti rendszer... hogy túl zsúfolt az életünk és túl kevés a pénzünk ahhoz, hogy bármi többet tegyünk az elveszettekért... hogy nem a mi feladatunk az evangélizálás és a tanítványozás, mert nem vagyunk rá képesek...

Isten elvárja tőlünk, hogy az életünket az Ő Igéjéhez igazítsuk. Ő késszé is tesz, hogy a feladatunkat elvégezhessük. De ezt nem teszi meg előbb, csak amikor hitben és engedelmességben elindulunk és elkezdünk úgy gondolkozni a gyülekezetről és úgy érezni az elveszett emberek iránt, ahogyan az Úr Jézus teszi.

Ne várd, hogy mások változzanak: változz te, mert az Úr téged akar ott látni, ahol a helyed van!

Abban a szolgálatban, ami Tőle van, nem abban, amit te találsz ki magadnak. Ne legyél elfoglalt az Úrért- Neki nincsen szüksége áldozatra. Az engedelmesekkel viszont együtt munkálkodik, és Ő megáldja, amit Vele együtt teszünk, s lesz gyümölcse a munkának. Ne várd el, hogy a gyülekezet adaptálja a gyökér-kezelt struktúrát- adaptáld te a saját családodban, és akkor valami el tud indulni...

Ha a szívünk teljesen Jézusé, akkor a családi életünkben az igei rend kell érvényesüljön. Gyökér-kezelt családjainkból nagyon hamar felépülhet egy egészséges gyülekezet, amely képes hatékonyan elérni a világot és tanítvánnyá tenni azokat, akik hisznek. Ez az a feladat, ami ránk lett bízva.

Jézussal együtt otthagyni a 99-et és elmenni az egyért, hogy az ne legyen tovább elveszett.

Ez a dal erről szól, nekem most nagy kedvencem:

Férj-feleség szerep 2. (Feladataink)

2011-05-06T18:00:00.006+02:00

Az első részt itt olvashatod.

A férj-feleség szerep egy igen kemény téma, de azért kemény, mert nagyon hasonlít Jézus és a hívő kapcsolatára. S mivel a mi Vele való kapcsolatunk is hűtlenséggel terhes a mi oldalunkon, szeretnénk nem hallani az Ő mondandóját. Mert belül jól tudjuk, hogy Isten jogosan fog megítélni.

Ha teljesen úgy látnánk a férjünket/feleségünket, mint ahogyan Isten látja, ha tisztában lennénk mindazzal, amit Ő vár el tőlünk, mint férjtől/feleségtől, akkor nem éreznénk kemény beszédnek azokat a szavakat, amelyek Tőle érkeznek.

Isten adjon kegyelmet, hogy megértsük, és szívünkre vegyünk azt, amit ebből az egészből Ő akar nekünk mondani !

Úgy hiszem, hogy a háztartás és a gyermeknevelés a feleség dolga, mint ahogyan a munka a férj dolga. A háztartás azért a feleségé, mert ő az otthonteremtő. A gyereknevelés azért, mert ő tölt sokkal több időt a gyerekekkel. Úgy hiszem, nem fair dolog rátestálni a férjekre azt, amit nekünk, feleségeknek kellene elvégezni. Nekem sem esne jól, ha a férjem elvárná, hogy a munkája egy részét rendszeresen én csináljam meg helyette. Egyszerűen vannak szerepek.

Isten rendelte ki a munkát a férjnek is és a feleségnek is- mindenkinek a saját szerepe szerint. Kizárólag ebben a munkában tudjuk Isten békességét megtalálni. Békességet a munkában?! Igen. Ugyanis mindkettőnek (férjnek is, feleségnek is) olyan a feladata, ami nem adódik a természetéből (a bűn miatt megromlott természetére gondolok). Isten pontosan így tervezte, mert a bűnbeesés óta a kemény munka egyik célja éppen az, hogy a férj is, és a feleség is a saját alkalmatlanságát felismerve és elismerve Istent keresse: az Ő ereje nélkül nem lehetnek sikeresek abban, ami rájuk lett bízva. Tehát valóban igaz, hogy nem könnyű a dolgunk, bár az Úrral nem lehetetlen. Ezt Ő tervezte így, a mi javunkra.

Látjátok már, miért helyes és áldott dolog, hogy látszólag megugorhatatlanul magasra van állítva számunkra a mérce? Sok férj és feleség mégis erőnek erejével küzd, hogy áthárítsa a saját munkáját a házastársára. Ezzel arra tesz törekvést, hogy felcserélje a szerepeket.

Valóban könnyebb a másikét csinálni. A férjeknek testi természetük szerint könnyebb szellemileg ellustulni, mint szolgálni és vezetni. Könnyebb a kemény munkát elodázni, mint hűségesen kitartani benne. Könnyebb a házasságot és a családot elhanyagolni, mint szenvedélyes szeretettel energiát tenni a kapcsolatok építésébe. De a férjnek az a parancs Istentől, hogy legyen hűséges követője Jézusnak, küzdve a hitért, hogy szellemi dolgokban ő legyen a fej. És az is, hogy lelkileg, anyagilag és érzelmileg gondoskodjon a családjáról úgy szeretve az övéit, mint Krisztus az egyházat. (ami azt jelenti, hogy szenvedélyesen és áldozatok árán is). Minderre képes az Úrral!

A feleségnek sem adódik a testi természetéből, hogy alárendelje magát a férjének, pedig Isten ezt parancsolja neki. Könnyebb kézbe vennie az irányítást, és sokbeszédűségével férje fölé kerekedni, mint szelíd és csendes lélekkel, szívből alávetnie magát még a rossz döntéseknek és a nemdöntéseknek is (ha van ilyen), Isten akaratában megnyugodva. Könnyebb leértékelnie a férje szellemi szintjét, mint őszintén hálát adni azért, hogy éppen ő a férje, akit Isten formál. Könnyebb önmagát gondoskodónak feltüntetnie, és a saját fontosságának fényében tetszelegnie, mint teljesen a férje gondoskodására bízni magát és gyermekeiket, anélkül, hogy úgy hinné, ő jobban is tudná csinálni, mint a férje.

Egy feleségnek nem a könnyebb út örömmel engedelmeskedni, támogatva és bátorítva a házastársát, és mellette állni mindenben (kivéve a bűnt)...

Ha egy feleség a szíve után megy, akkor előbb-utóbb fejjé fog válni, és uralkodni fog a férjén, mert a természetéből adódóan szervező és kivitelező típus, aki nem akar a másikra várni. Lehet, hogy nem fogja teljesen leuralni a másikat. Talán van annyira 'hívő', hogy fenntartsa a látszatot, hogy még mindig ő az, aki a férj után megy: de valójában mindketten tudják, hogy nem érdemes ujjat húzni vele, mert a végén úgyis ő fogja meghatározni a dolgokat, nem a férj.

Ez a dolog kapcsolódik a házimunkákhoz is. Bár talán nem annyira egyértelmű, de mégis igaz, hogy a férjünk iránti tiszteletünk abban is megnyilvánul, hogy nem tekintjük őt a háztartási segédünknek. Mivel a háztartás ellátása a feleségek dolga, ezért nem helyes befogni a férjeket a feladatunk elvégzésébe. Érdekes, hogy ez a kérdés jellemzően akkor kerül elő, amikor a feleség is dolgozni kezd... talán ez az első komolyabb szerepcsere... (mivel ő részben átveszi a pénzkereső szerepét, cserébe elvárja, hogy a férj is vállaljon részt a háztartásban, így egy kicsit mindenki a másikét csinálja).

A közgondolkozás szerint az mintaférj, aki készségesen a felesége keze alá dolgozik: pelenkát cserél a gyereken és nem áll távol tőle sem a mosogatás-takarítás, sem egy remek ebéd elkészítése. Én nem mondom, hogy káros, ha egy fiatal férfi megtanul önmagáról gondoskodni. A női munkákban büszkélkedő férfi azonban nem bibliai ideál, hanem a kor szellemiségének terméke, mely kor egyértelműen a szerepek összemosásában gyönyörködik. A nőies férfiideál és a férfias nőideál között vergődve többé nem tudjuk, kinek is lettünk teremtve, és ez az identitászavar az ördög munkája Isten teremtési rendje ellen.

A gyülekezetbe is beszivárgott ez a fajta gondolkozás, de jóval kegyesebb formában. A gyülekezeti szolgálattevők között meglehetősen sok a nő: a gyülekezetek el vannak nőiesedve, emiatt a férfiak mintha nem találnák igazi helyüket benne. Az asszonyok viszont, ahelyett, hogy a háttérbe húzódva Istenhez kiáltanának megoldásért, hogy avatkozzon be és emeljen fel több szíve szerint kedves férfit, aki megérti a hívást és elvégzi a munkát, ami rá lett bízva, mindezek helyett az asszonyok maguk veszik kézbe a dolgokat és saját szellemi fényükben tetszelegve elfeledkeznek arról, hogy mit mond Pál Timóteusnak:

Az asszony

csendességben tanuljon

teljes engedelmességgel.

A tanítást pedig

nem engedem meg az asszonynak,

sem hogy a férfin uralkodjék,

hanem legyen csendességben.

Mert Ádám teremtetett elsőnek,

azután Éva.

És Ádám nem csalattatott meg,

hanem az asszony

megcsalattatván, bűnbe esett:

Mindazáltal megtartatik

a gyermekszüléskor,

ha megmaradnak a hitben

és szeretetben

és a szent életben mértékletességgel.

(2Timóteus 2:11-15)

Ha szeretnénk, hogy a családjainkat és gyülekezeteinket férfiak vezessék, akkor nekünk, asszonyoknak el kell tolatni az útból. Amikor nem a helyünkön vagyunk, akkor a férfiak helyén vagyunk, és amikor nem a saját faladatainkat végezzük, akkor a férjeinkét. Ennek pedig nem csak az a következménye, hogy a Krisztus Teste nem képes normálisan funkcionálni, hanem az is, hogy otthonaink sem működnek megfelelően, és a feleségek feladatát mások kell, hogy betöltsék... hiszen ők más dolgokkal vannak lefoglalva. Ezért van szükség vasárnapi iskolára, meg ifjúsági órára: az anyák elvesztették az érdeklődésüket abban, hogy kihasználva Istentől kapott hatalmas kiváltságukat, hitet ültessenek saját gyermekeik szívébe. Való igaz, hogy sok hasznos dolgot tehet egy asszony a gyülekezetben, de én mégsem tudok annál jelentőségteljesebb szolgálatot elképzelni, mint az az anyai szolgálat, amit a saját otthonában saját gyermekei körében végezhet.

Az otthonnál maradva: hogy segítsen-e a férj a házimunkában, az lehet, hogy egy olyan kérdés, ami mögött az van, hogy a feleség szeretné megmondani a férjnek, hogy mi a dolga. Szeretne jól beolvasni, hogy "na ugye, hogy neked is kötelességeid vannak a családon belül!" Meg kell vizsgálni az indítékot, mert amikor egy feleség uralkodni akar a férjén, az bűn. Ha pedig keserűség és neheztelés van e hozzáállás mögött, akkor a sérelmet le kell tenni, mert a neheztelés nem tetszik az Úrnak. Ő el akarja venni a terhet rólunk: sértettségünk és fájdalmunk terhét. Ő a megrepedt nádszálat nem töri el, hanem éppé teszi kegyelme és szeretete által. De ehhez Hozzá kell mennünk, nem nyalogathatjuk a sebeinket örökké.

Lehet, hogy régen máshogyan volt az otthonunkban, de többé nem lehet úgy, ahogyan régen volt, mert Jézus Krisztus újat hozott, és mi elfogadtuk Őt Megváltónknak. Ő új emberré tett: a régi elmúlt, új jött létre. A régi gondolkozásnak is el kell múlnia, és többé nem szabad, hogy a világ után menjünk, amely feminista elvek szerint a férfiakat a nők alá helyezi.

Isten kétségbevonhatatlan rendje ez: Ő van mindenek felett, alatta Krisztus, alatta a férj, alatta a feleség és kettőjük alatt a gyermekek. Mit jelent, hogy 'alatta'? Alacsonyabb rendűséget, kizsákmányolást, rabszolgasorsot? Nem, hanem Isten szíve szerinti alávetettséget, Jézus példája szerint.

Annakokáért
az az indulat legyen bennetek,
mely volt a Krisztus Jézusban is,
Aki, mikor Istennek formájában vala,
nem tekintette zsákmánynak azt,
hogy az Istennel egyenlő,
Hanem önmagát megüresíté,
szolgai formát vévén föl,
emberekhez hasonlóvá lévén;
És mikor olyan állapotban
találtatott mint ember,
megalázta magát,
engedelmes lévén halálig,
még pedig a keresztfának haláláig.
(Filippi 2: 5:8)

Az alávetettség azt jelenti, hogy bár egyenlő vagyok a férjemmel, de ezt nem tekintem zsákmánynak, nem használom föl a másik ellen. Hanem önként megüresítem magam a független önrendelkezésemtől, azért, hogy a férjemet szolgáljam. És megalázom magam engedelmes lévén mindhalálig. Az alávetettség az egyetlen állapot, amelyben méltóképpen ki tudom fejezni, hogy tisztelem azt, akit fölém rendelt Isten. És ez az egyetlen módja annak, hogy kifejezzem, tisztelem Istent (hiszen tisztelem a rendjét). Az engedelmesség hűséggel és elszámoltathatósággal is kell párosuljon. Mivel elköteleztem magam, odafigyelek a férjem véleményére, sőt, elfogadom, hogy jogosan számon kérhet engem a cselekedeteimért (megfeddhet, ha úgy látja jónak és én Isten formáló kezét fogom benne látni).

Ezt a hozzáállást nem lehet erőszakkal megteremni magunkban! Aki nem keresztény, annak mindez bolondság. Az igazságot egyedül az Isten Szelleme által megújult elme képes befogadni, és csak az újjászületett szív képes örömmel ehhez a rendhez igazítani az életét. Tehát ha a szívünk távol van az Úrtól, akkor a férjünket csak színből leszünk képesek tisztelni, vagy még úgy se. Először a szívünket adjuk teljesen az Úrnak, csak utána kérdezzük meg a véleményét életünk egyéb dolgairól! Máskülönben nem leszünk készek befogadni a válaszát, akkor meg fölösleges volt kérdezni Őt.

A férj feje tehát Krisztus, nem a feleség. Így férjünk elsősorban Neki tartozik számadással azért, hogy megfelelően tölti-e be a szerepét, nem pedig nekünk. Mi Istennek is és a férjünknek is számadással tartozunk azért, ahogyan élünk. Mert az, ahogyan feleségként élünk, jelentősen befolyásolja mindkettőjük megítélését az emberek körében: megnéznek minket, beszélnek velünk, és ítéletet alkotnak az Istenről, akiben hiszünk, és a férjünkről, akinek alá vagyunk vetve. Szerezhetünk tiszteletet vagy rombolhatjuk a megítélésüket, aszerint, ahogyan a szerepünkben forgolódunk.

(Ugyanez igaz 'lefelé' is, a gyermekeinkre: ahogyan mások előtti megnyilatkozásaink az Urat és a férjünket mutatják be az embereknek, úgy gyermekeink megnyilatkozásai minket mutatnak be másoknak. A viselkedésükkel nyíltan beszélnek arról, hogy milyenek vagyunk, milyen az értékrendünk. Nem véletlen, hogy az Ige szerint a gyülekezeti szolgálattevők kiválasztása többek között gyermekeik viselkedése alapján kell történjen.)

A szerepeket illetően nem szabad tehát régi mentalitásunkat figyelembe venni, hanem Isten erejével meg kell öldökölni a régit, és ki kell cserélni újjal.

Amikor a mentalitásunk kicserélése helyett szerepcserére teszünk kísérletet, akkor lázadunk Isten tökéletes rendje ellen. Azt akarjuk tenni, ami a testi természetünkből következően könnyű. Azonban, amikor ezt tesszük, az mindig felfuvalkodáshoz vezet: megkeményedik a szívünk Isten iránt, és elhisszük, hogy a társadalom jobban tudja. Úgy érezzük, megy ez nekünk egyedül is, és már nincs szükségünk Rá az életünk szervezésében. Elfordulunk az Úrtól, életünk Forrásától, és ezzel hibát követünk el. Mert amikor eltávolodunk, a saját kívánságaink hálójába kerülünk, s ezzel megszomorítjuk az Urat és szívfájdalmat okozunk saját magunknak. Éva vétkezett először, és ma is gyakran a feleség hozzáállásával kezdődnek a problémák. Sátán mindenkor hatalmasan használja a megvezetett asszonyokat az otthonok lerombolására és a férjek megnyomorítására.

Természetesen a nem Isten szerint élő férjek is eszközök a feleségek életének megkeserítésében, akik aztán ezt a keserűséget az otthonba is beviszik- és az ördögi kör be is zárult. De ki lehet törni Isten erejével! Nem kell, hogy most is igaz legyen ránk az, ami valaha igaz volt. Ha tegnap így tettünk, és ma megítélt az Úr ebben a dologban, akkor mostantól kezdjünk újat Ővele. Aki készségesen megbocsát az ezredik bukásunk után is, Az szelíden a karjára is vesz, amikor úgy érezzük, nem megy tovább és az életünk egy csődtömeg. Ő újat hozhat. A múlt elmúlt.

Hogyan fogok mától élni? Rábízom végre magam Istenem tökéletes és áldott rendjére, ami a házasságomat és a szerepemet illeti? Vagy arra tartok, amerre a társadalom megy és tovább élem lázadó életemet Isten dicsősége és áldása nélkül szűkölködve, szívem keménységében?

Nem az a kérdés, hogy a társadalom hogyan vélekedik a szerepekről és a férjek házimunka-végzéséről.
Nem az a kérdés, hogy az ismerőseim egyetértenek-e a fentiekkel.
Nem az a kérdés, hogy a gyülekezetemben látok-e jó példát, ami tükrözi a bibliai rendet.

Nem az a kérdés, hogy a saját testi értelmem szerint működőképessé tudom-e tenni a családunkat.
Nem az a kérdés, hogy a felcserélt vagy eltorzított szerepekkel mennyire válik élhetővé és kényelmessé a saját életem.
Nem az a kérdés, hogy rá tudom-e venni a férjemet, hogy az én feladataimat elvégezze helyettem.

Lehet, hogy ez utóbbiakat mind meg tudom tenni és lehet, hogy a szerep-módosulások miatt az életem Isten segítsége nélkül is látszólag működőképes és élhető lesz. De ha az Ő jó tervét elvetem, akkor az ellen vétkezem, Aki e tervet kitalálta és elrendelte. Ő nagyon szeret engem, de nem vállalhat közösséget a bűneimmel.

Ha Istennek nem tetszik az, amivé az életemet tettem, akkor a szellemi veszteség messze felülhaladja majd a testi és érzelmi nyereséget. A kérdés tehát ez:

"Ki az úr a házam táján? Isten vezeti az életemet vagy én magam? Megéri a saját kívánságaimat követni, ha ezzel bizonyosan megrontom az Istennel való kapcsolatomat?"

Amikor nem Isten véleménye alapján rendezem be az életemet, az az emberi kapcsolataimra is negatívan hat. Az Ige beszél arról, hogy a feleség, aki nem tölti be a szerepét, gyötrelmére van az ő férjének. Sőt, a viselkedésével képes hitelteleníteni férje bizonyságtételét a gyülekezet előtt. Emellett, ha a gyermekeim lányok, rólam mintázzák meg a követendő feleségszerepet. Én vagyok a minta, amilyenekké ők is formálódni fognak. Ha a gyerekeim fiúk, akkor az értékrendemmel adok nekik mintát arról, hogy milyen jellemvonásokat keressenek a jövendőbelijük választásakor. Olyan feleséget kívánok a fiaimnak, amilyen felesége én vagyok a férjemnek?

Amilyen felesége én vagyok a férjemnek, az nem a férjemtől függ. A Biblia istenfélő asszonyai közül nem egy úgy lett a hit példája magaviseletével és istenfélő jellemével, hogy a férje hitetlen, önző, vagy roppant gonosz ember volt. A hit ott is megmutatkozik, ahol a körülmények a legmostohábbak. Nem kell felelősséget vállalnom a házastársam életpéldájáért, ezt nem várja tőlem Isten. Ez csak Őrá és a férjemre tartozik. Még ha viselkedése bűnben és lázadásban gyökerezik is, Isten gondot visel a helyzetről, és a hitem gyümölcsöt fog teremni alkalmas időben.

Azért viszont felelős vagyok az Úr előtt, hogy én magam milyen példát állítok a gyerekeim elé: tisztelem-e az Ő rendjét és a férjemet vagy nem. Az Isten rendje ellen lázadó anya Isten rendje ellen lázadó gyermekeket nevel önmagának.

De beszéljünk a feladatainkról is: jogosan várhatom, hogy a férjem gondoskodni fog a családunk anyagi szükségleteiről. Ő pedig jogosan várhatja, hogy az otthont és a gyerekeket rendben találja, amikor hazatér a munkából. DE: ezzel nem azt mondom, hogy nem lehet egymásnak besegíteni. Lehet. Sőt, a szeretet diktálja is. Hiszen vannak helyzetek, életszakaszok és napok, amikor túl nagy nyomás nehezedik a feleségre: amikor kicsik a gyerekek, amikor sok gyerek van egy családban, amikor pocaklakó van, amikor betegség vagy gyengélkedés van, amikor időszakos érzelmi túlterheltség van. Ilyenkor egy szerető férj nem lehet közömbös. Ilyenkor szükség van arra, hogy a feleségnek időnként besegítsen a férj.

Ugyanígy, lehet olyan időszak a család életében, amikor a férj, bármennyire is szeretné, nem tud elegendő pénz előteremteni a család fenntartásához. Ilyenkor a feleség feladata különösképpen hálaadással és megelégedéssel lenni a kevesebbért, és erre emlékeztetni a gyerekeket is. Lehet, hogy fontos szükségleteket kell háttérbe szorítani, de Isten látja és Ő végül gondot fog viselni, még ha időlegesen lehet, hogy nem kizárólag a férjen, hanem másokon keresztül teszi is. Ha a férjet súlyos külső kudarc éri a szerepében, mint gondoskodó vagy mint szellemi fej, akkor lehet, hogy a feleségnek időlegesen többet kell otthon vállalni: intenzívebb gyermeknevelést (hisz ők is érzik, ha borulnak dolgok), több imádságot, több szellemi terhet, hogy férje időt nyerjen arra, hogy az Úr megerősíthesse és újra felépíthesse őt. Ezzel tudja őt segíteni és közbenjárással.

Úgy hiszem, hogy egyik fent említett esetben sem sérülnek a szerepek, mert a feladatok nem cserélődnek fel, hanem egy rövid időre kiegészülnek. Szeretetből. Ez azt jelenti, hogy mindkét fél tudja, hogy ez az állapot ideiglenes, és azt is, hogy ez egy szívesség. Vagyis nem lehet a másiktól elvárni, sem pedig megkövetelni, hogy ezt megtegye. Nem szabad felháborodni, sem dühöngni, amennyiben nem teszi meg. Természetesen vét a szeretet parancsa ellen, ha nem segít, amikor szükséges lenne, de ebben az esetben is el kell fogadnom, hogy az én dolgaimért én vagyok a felelős, nem a férjem, mint ahogyan az ő dolgaiért is ő a felelős, nem én.

Végső soron Isten az, aki erőt és bölcsességet ad mindahhoz, amit meg kell tennünk: szervezéshez is és kivitelezéshez is. Ez akkor sem változik meg, ha nem olyan érzékeny a férjem, mint szeretném. Ha emberileg senki sem segít, az Úr akkor is hordoz, hogy a feladatainkat maradéktalanul elvégezhessük. ('Maradéktalanul' azt jelenti, Isten szándéka szerint.)

Nem a férjem tehát a hibás, ha a feladataimat nem végeztem el, hanem én. Ugyanígy, nem én vagyok a felelős azért, ha a férjem nem végezte el a feladatait. Ez nem jelenti, hogy helyes lenne ujjal mutogatni a másikra és kárhoztatni őt a helyzetért, amibe benne van, mert nem lenne az. Helyes viszont a szerepeinknél megmaradni és nem felcserélni őket, még ha egy-egy helyzetben adná is magát ez a lehetőség, sőt, látszólag könnyebb is lenne másképpen dönteni, mint a szerepeink megkívánják. Ha ilyenkor nem engedünk a pillanatnyi nyomásnak, akkor Isten ad majd bölcsességet, hogy meglássuk, Ő mit vár el tőlünk, hogyan tovább.

Azt mondom ezzel, hogy ne hárítsuk át a felelősséget és a feladatokat a házastársunkra. És amikor segítségre van szükségünk, akkor őszintén kérjünk segítséget. Ne keserű megjegyzésekkel motiváljuk a másikat, hogy vegye már észre, hogy mit kívánunk, mintha jó férjként kötelessége lenne, hogy állandó részt vállaljon a háztartás vezetéséből. Ez nem kötelessége egy férjnek sem. Ha szeretetből és odafigyelésből olykor megteszi, az nagyszerű, de az a cél, hogy a mi dolgunkat mi végezzük el. Amikor segítséget kérünk, akkor azzal a lelkülettel tegyük, hogy elképzelhető, hogy holnap a férjünk fogja a mi segítségünket vagy időnket igényelni számunkra kellemetlen módon. Ha szívesen fogadjuk a segítséget, akkor legyünk készségesek mi is segíteni, vagy többet viselni, amikor szükségessé válik. De tegyük ezt az Úr tetszését és ne magunk-alkotta emberi megoldásokat keresve.

Nem gondolom, hogy a háztartás és a gyermeknevelés elvégezhetetlen feladat lenne egy feleség számára külső segítség nélkül. Főleg, hogy azért ma már nem 5-9 gyerekes az átlag magyar család, hanem inkább 2-3, s akinek öt, kilenc vagy több gyermeke van, az is Istentől kap erőt és bölcsességet az ő családjuk számára működőképes életszervezés és prioritások kialakítására. De ez már visszakanyarodás az első részhez.

Nem mondom, hogy magától értetődik a teendők megszervezése. A magam erejéből nem is lennék képes semmire sem, de az Úrra figyelve ez megoldható. Igazság szerint, egyedül így oldható meg. Ő adja az erőt meg a szeretetet hozzá, és Ő hűséges!

Talán nem Istenben és nem a rendszerben van a hiba. Talán azért vannak nagy nehézségeink, és azért látjuk elhordozhatatlannak a terheinket, mert napról napra olyan terheket hordozunk, amiket nem kellene. Olyan igát, amit nem Isten tett ránk. Mi magunkat is le tudjuk terhelni magunkat, és ez gyakran elő is fordul. Kevesen visszük kizárólag az Istentől ránk rendelt terhet (ami az engedelmesség). Helyette minden mást viszünk, csak ezt ne kelljen. Minden alkalommal, amikor a saját kívánságaink után megyünk és a saját szívünk szerint rendezzük be az életünket, más terhet viszünk, mint amit Isten rendelt.

Olyankor többet vállalunk, mint kellene...
Olyankor hagyjuk kihűlni az Úrral való szeretetkapcsolatunkat...
Olyankor túl nagyok az álmaink és túl nagyok az elvárásaink...
Olyankor sérelmeket hordozunk és nem akarunk megbocsátani és elengedni, hogy megszabaduljunk...
Olyankor családunk vélt, nem pedig valós szükségleteinek kielégítésével vagyunk elfoglalva...
Olyankor mindenkinek meg akarunk felelni, azoknak is, akiknek nem kellene...

És akkor csodálkozunk, hogy miért olyan nehéz az Urat követni. És nem értjük, miért mondta Jézus, hogy az Ő igája könnyű és az Ő terhe gyönyörűséges, amikor a mi életünkben nem az. Nem értjük, mi történik velünk, sem hogy miért történik ez velünk, pedig logikus, hogy nem Isten akaratából vagyunk ennyire megterhelve. De nem is mások miatt: saját döntéseink az okai túlterheltségünknek. Azok a döntések, amiket Isten útmutatása nélkül hoztunk meg.

A szerepekhez visszatérve: a gyerekek neveléséért a férj felel, mert ő a vezetője a családnak, így ez rajta lesz számon kérve. DE: a férj egész nap dolgozik, és azon fáradozik, hogy a család megélhetését előteremtse, így ebben az esetben a feleségre hárul a feladat, hogy a férj képviseletében nevelje és tanítsa a gyerekeket. A feleségek gyakran elkövetik azt a hibát, hogy a férjüket vádolják, mert az szerintük a gyermeknevelésből nem vállal kellő részt. Valójában, ha a gyerekek nevelésében, szoktatásában és napi rendezésében mi a magunk részét megtennénk abban a sok-sok órában, amit a gyerekeinkkel eltöltünk, akkor férjeinknek alig lenne dolga. Így viszont saját mulasztásunkat szeretnénk a férjünkkel korrigáltatni, és azt várjuk, hogy ő az otthon töltött kevés idejében hatékonyabban befolyásolja a gyerekeket, mint mi anyák, akik egész nap velük vagyunk. Ha pedig ez nem valósul meg, akkor azt mondjuk, hogy ennek a férjünk az oka.

Tegyük fel a kérdést magunknak: Ha a gyermekeim egész nap szófogadóak és kedvesek lennének, ha az otthonomat meg tudnám úgy szervezni, hogy ne sérüljenek a prioritásaim, vagyis ha békés otthonunk lenne, akkor is ugyanazt várnám el a férjemtől a gyerekekkel való besegítés területén?

Lehetséges, hogy nem is a férjemben van a hiba, aki nem segít annyit, amennyit örömmel vennék, hanem bennem, hogy nem teszem az Úr vezetése szerint élhetővé a saját életemet. Ehelyett a páromtól várom, hogy helyettem megtegye... Pedig ő is egy küzdő ember, megvannak a maga problémái, harcai, és az enyémeket nem vívhatja meg helyettem.

Nem jó összekevernem a forrásaimat. Isten az, Aki hordoz elsősorban. Tőle nyerem az erőmet a mindennapokhoz, nem a férjemből. A férjem sohasem fogja tudni betölteni a szellemi szükségleteimet, de nincs is erre felhatalmazva. Most mondhatjuk, hogy "de hát nekem érzelmi szükségleteim vannak, nem szellemiek!- A szeretetet mégis csak a férjemtől kellene várnom, nem Istentől, hiszen ezért mentem hozzá, nem?" Nem teljesen így van.

Amikor így érvelünk, nem vesszük figyelembe, hogy érzelmi szükségleteink gyakran szellemi szükségletekben gyökereznek, és csak szellemi módon lehetnek betöltve. Amikor nem érzem magam szeretettnek, elfogadottnak és értékesnek, akkor nem a férjemre kell morognom figyelemért, gyengédségért, megerősítésért, hanem először Istenhez kell mennem, és Tőle várni, hogy betöltse a szívemet. Isten a TELJES SZERETET: a férjem, még ha 100%-ban szeret is, nem tud minden lenni mindenekben bennem. Nekem Istenre van szükségem. Ha Vele rendben vagyok, akkor Ő betölti a szívemet, és ha a szívem az Ő szeretetével van tele, akkor nem lesznek irreális elvárásaim a férjemmel szemben.

Kicsoda köztetek bölcs és okos?

Mutassa meg az ő jó életéből

az ő cselekedeteit

bölcsességnek szelídségével.

Ha pedig keserű irigység

és civódás van a ti szívetekben,

ne dicsekedjetek

és ne hazudjatok az igazság ellen.

(Jakab 3:13-14)

Nem abban van a szeretet,

hogy mi szerettük az Istent,

hanem hogy ő szeretett minket,

és elküldte az ő Fiát

engesztelő áldozatul

a mi bűneinkért.

(János 1. levele 4:10)

Ez az otthonteremtésre is igaz: ott is Isten kell, hogy legyen a Gondviselőm és a Forrásom. Ha a magam erejéből akarok otthont teremteni, akkor az biztosan rom-otthon lesz, mert én nem tudok igazi szükségleteket betölteni és jót tenni, csak Isten erejével.

Végezetül, mindezekre Isten úgyis elvezet és képessé tesz, ha Neki adjuk a szívünket. Talán Neki adtuk egykor... de Neki adjuk napról napra is? Csak Vele tudjuk betölteni a szerepünket és csak a szerepünket betöltve élhetünk teljes életet.

Gondolatok a húsvétról

2011-04-22T00:10:00.003+02:00

Mert a keresztről való beszéd
bolondság ugyan azoknak,
akik elvesznek;
de nekünk,
kik megtartatunk,
Istennek ereje.
(1Korinthus 1:18)

Számomra nem vallásos ünnep. Nincsenek szokásaink, amelyek évről évre örömet hoznak, ugyanakkor le is foglalnak az előkészületekkel. Egy ideje azt terveztem el, hogy páskát fogunk tartani helyette, de ez az idén sem valósul meg, s talán nem is baj. Miért éppen páska? A húsvét körüli népszokásokkal nem tudok egyet érteni, mert mindegyik pogány gyökerekből táplálkozik. Locsolkodás, tojásfestés, nyulak és egyebek- semmi közük Jézus Krisztushoz. Nem keresztény jelképek, bár szeretnénk azt hinni, hogy azok, hogy megtarthassuk őket. Én nem akarom őket megtartani, de akkor mi marad az ünnepből? Milyen húsvéti szokás van, ami valóban Jézus kereszthalálára és feltámadására utal, s ami valóban megragadja az ünnep lényegét? Én nem tudok ilyenről, így az ünnepünket eddig még nem sikerült tartalmas szokásokkal megtölteni. Ha tartalmatlan az ünnep, akkor mi értelme megtartani? Hogyan lehet tartalmat vinni bele?

Én nem találtam eddig megfelelő külső tartalmat (ünnepet tükröző szokásokat), így ezek most nem részei az ünneplésünknek. Az az előnye megvan ennek, hogy mivel nem kell külső dolgokra készülődni, talán jobban oda tudunk figyelni a belső dolgokra (családi beszélgetések a feltámadásról, keresztyén filmek, elcsendesedés az Úrral). Mert a húsvét szerintem nem a külsőről szól, hanem a belsőről. Jézus áldozata személyesen értem lett, és ameddig ez nem jár át mélyen és nincsen hatással a mindennapjaimra, addig semmi értelme húsvétolni. Amikor megérint a feltámadás reménysége, akkor azt meg már nem tudom az ünnep kereteibe belenyomni, mert onnantól naponta megélem a húsvéti reménységet, és így ez ünnep öröme nem pár napig, hanem egész éven át tart. Így nem ez a nap az év legkülönlegesebb napja, mert minden nap különleges az Úrral.

Olyan ez, mint a gyerekeink születésnapja. Ha évente csupán egy napon részesítjük kiemelt figyelmünkben őket, és a többi háromszázhatvannégy napon teljesen elhanyagoljuk őket, nem figyelünk rájuk, nem mutatjuk ki a szeretetünket feléjük, akkor a születésnap egy napja semmi értékkel nem fog bírni gyerekeink szemében. Azt hiszem, Jézus is valahogy így van ezzel: Neki nem pár napunk kell az évből, hanem a szívünk és az egész életünk.

Ha egykor már megértettem, hogy mit tett értem Jézus, erre reagáltam is, behívtam Őt az életembe a főhelyre és azóta is Ő Úr bennem, akkor van alapja a feltámadásban való örömömnek.

Ha elhalványult a reménységem, akkor itt az ideje friss új reménységet találni Jézusban, hiszen a kereszt arról szól, hogy van még remény mindenki számára!

"Megváltva Jézus által, aki a mi Páskabárányunk"

Ha még soha nem értettem meg az Úr Jézus áldozatának lényegét, ha még nem ragadott meg, hogy Ő értem jött el, és az én bűneim miatt kellett szenvednie, hogy gyalázatos halálával kiengesztelje Istent- ha eddig még sohasem értettem ezt meg, és nem fogadtam el Jézus Krisztust megváltómnak és uramnak, akkor még húsvéti reménység nélküli, teljesen elveszett ember vagyok. Mert a feltámadás valósága egyben a pokol valósága is.

Mivel Isten kegyelme kiáradt, és ez a kegyelem Jézus halálában utat nyitott az emberiség számára, többé nincsen mentsége senkinek sem Isten előtt. Aki elutasítja Jézus Krisztust, aki nem teszi őt Úrrá a saját életében, aki nem adja Neki a szívét, amíg nem késő, az Isten ítélőszéke előtt önmaga fog számot adni önmagáért, és a bűnei büntetését önmaga fogja elszenvedni a kárhozatban. Mivel elutasította Isten tökéletes szeretetét, amelyet Jézus Krisztusban mutatott meg, elvetette a kegyelmet is, tehát kegyelem nélkül fog elveszni. Bár üres lenne a pokol, és mindenki megtérne! Isten ezt így akarja, de tiszteletben tartja a szabad akaratunkat, amellyel elutasíthatjuk Őt és a kegyelmét, és mondhatjuk Jézus áldozatára, hogy "nekem ez nem kell".

Mert úgy szerette Isten e világot,
hogy az ő egyszülött fiát adta,
hogy valaki hiszen őbenne,
el ne vesszen,
hanem örök élete legyen.
Mert nem azért küldte
az Isten az ő Fiát a világra,
hogy kárhoztassa a világot,
hanem hogy megtartassék általa.
Aki hiszen őbenne,
el nem kárhozik;
aki pedig nem hisz,
immár elkárhozott,
mivelhogy nem hitt
az Isten egyszülött Fiának nevében.
(János 3:17-18)

Húsvét az érthetetlen kegyelemről és Isten őrült szerelméről szól, amely minket, utolsó gonosztevőket magához ölel. Hogyan volt kész kivetkőztetni minket gyalázatos bűnrongyainkból és felöltöztetni tökéletes tisztaságú királyi ruhába? Hogyan volt kész legkedvesebbjét, egyetlen fiát odaadni értünk, hogy visszaszerezhessen minket magának? Olyan az Úr, mint egy kétségbeesett szerelmes... most még. De Ő igaz ítélőbíró is: mindegyikünk Neki fog számot adni.

Miről szól még húsvét? Isten emberiség iránti szerelméről, Jézus Krisztus tökéletes áldozatáról, amely egyedül és kizárólag képes megigazítani bennünket. Húsvét nem szokásokról szól, hanem rólam szól és Istenről. És rólad szól és Istenről.

Szeretnék a napokban elcsendesedni. Nem akarom, hogy a külső dolgok elnyomják a belső vágyat. Istenhez akarok menni imádságban és azt mondani: "Uram, köszönöm, hogy ennyit érek neked. Köszönöm, hogy a fiad halála nem volt drága azért, hogy engem meghódíts magadnak. Uram, meghódítottál. Nagyon szeretlek és akarom, hogy mindenkor Te uralkodj bennem. És köszönöm Jézus, hogy nem volt drága az életed, hogy értem odaadd."

Áldott húsvétot, szokásokkal vagy azok nélkül! Jézus Krisztus, Isten Fia meghalt, feltámadt és ma is él: és dicsőség Neki örökkön örökké!

Újra itt...

2011-04-10T15:00:00.006+02:00

Eltűntem szó nélkül. Elnézést mindazoktól, akik hosszú idő óta vártátok, hogy mikor jön a folytatás- és nem jött. Több, mint egy hónap teljes netmentesség után (ami számomra igen áldott kényszer-távolmaradásnak is bizonyult) tegnap óta végre újra van netünk itthon. Hamarosan poszttal is jelentkezem, de egyelőre be kell érnem magam az e-mailek és hozzászólások megválaszolásával. Ha hűségesen kitartottál eddig, akkor köszönöm neked. Most már nem kell soká várni.

Nem tudom, hogy otthon milyen az idő, de itt nagyon szép, már-már nyárias.

Áldott tavaszi vasárnapot Mindenkinek!

Férj-feleség szerep 1. (Életszervezés)

2011-01-23T01:00:00.010+01:00

Helló, mindenkinek, újra itt vagyok. A hosszabb hallgatás után most megint van hangom és azt hiszem, vannak megfogalmazásra váró gondolataim is. Ezzel a poszttal több hete adós vagyok, úgyhogy bele is vágok.

Az egyik kedves anya-ismerősöm azzal keresett meg, hogy írjak a címben is említett nem kicsi témáról. Azt írta, hogy a munkahelyi 8 óra munka és a gyereknevelés és a házimunka szerinte nem egyszemélyes feladat: a feleség számára nem megvalósítható egyedül. Régen sem így volt, régen is sokan segítettek az anyának: több generáció élt együtt, nagymamával, dédivel és több fiatal rokon nővel, akik közösen végezték a dolgokat, vigyáztak a gyerekekre. Így ez régen jobban működött. Ma magára van hagyva az anya ebben a szerepben, és ez így nem működik. Arra a következtetésre jutott, hogy a családtagok részt kell vállaljanak, be kell segítsenek a házimunkába, különben nem kivitelezhető a feladat. Leginkább a férjek háztartási munkákba való besegítését hangsúlyozta. Sokat gondolkoztam ezen, és végül két poszt lett a gondolataimból. Ez az első.

¤¤¤

Egyet értek veled. Szerintem sem úgy találta ki Isten, hogy 8 óra munka mellett még sikeresen vezessenek háztartást és neveljenek gyerekeket az anyák. Meggyőződésem, hogy Isten tervében a 8 órás házon kívüli munka nem szerepelt.:)

Biztos vannak, akik össze tudják egyeztetni, de szerintem sérül valamelyik dolog, mégpedig általában a kapcsolatok sérülnek. Mert a munkahelyen (ha már van), muszáj helytállni, s a háztartást is muszáj fenntartani. Így a gyerekekre nem marad annyi idő, amennyi arra kellene, hogy mindenki érzelmileg kiegyensúlyozott és hitben növekedő legyen. (lehet, hogy kiegyensúlyozottak és hitben növekedőek lesznek a gyerekek, de akkor más forrásból is merítenek, ami azt jelenti, hogy az anya feladatát más végzi el...)

A többgenerációs nagycsaládos modell valóban működhet, de csak abban az esetben, ha a családtagok az élet fontos dolgaihoz ugyanazzal a szemlélettel közelítenek. Régen ez adott volt, de ma mindenki abban hisz, és úgy nevel, amint akarja.

Nem gondolom, hogy régen sokkal könnyebb volt az asszonyi léttel együtt járó kötelességeket megszervezni, mint ma. Régen nagyon határozott kép élt az emberek fejében a rendes asszony-szerepről, a házimunkák és egyéb tevékenységek elvégzésének pontos részleteiről. Így az elvárások magasabbak és rugalmatlanabbak voltak, mint ma, amikor az embernek szabad sokféle módon alakítania az életét.

A régi tanyák vagy birtokok pedig sokkal nagyobbak voltak, mint a mai otthonok, így a ház körüli munkák is időigényesebbek voltak. Ma a legtöbb anya nem tart sokféle ház körüli állatot és működtet hatalmas konyhakertet az élelem biztosítása végett.

Ugyanakkor, a régi asszonyoknak nem is volt annyi háztartási gépe, mint ma. Nem tudom, hogyan csinálták, hogy mégis mindennel időben elkészültek... Én csodálom azt a kort minden negatívumával együtt, mert a szerepek nagyon tiszták voltak és így a gyerekeknek könnyű volt férfivá vagy nővé érni: egyértelműen látták maguk előtt, hogy kinek mi a dolga. Ami a szerepeket illeti, ma egyre ritkább, hogy valaki működőképes mintát lásson otthon, és ami működőképes, az is csak ritkán igei.

Nem vagyok biztos abban, hogy a régieknek könnyebb dolguk volt, mint nekünk. Inkább úgy fogalmaznék, hogy egyértelműbb volt, kinek mi a feladata. Az akkori asszonyokat már jóval a házasságuk előtt sok egészséges minta vette körül, így nem okozott nekik nagy fejtörést miként szervezzék meg úgy az életüket, hogy az működőképes legyen: kicsi koruktól látták, hogy mi hogyan működőképes. Ma leginkább azt látjuk, hogy hogyan nem működik...

Régen nem volt ennyi ellenhang sem, mert akkor még a társadalom számára nyilvánvaló értéket képviseltek az otthonteremtő feleségek. Ha valaki otthon maradt gyerekeket nevelni és otthont teremteni, azt nem az agilitás hiányaként azonosították. Természetes volt, hogy akinek gyerekei vannak, az otthon marad, hogy ő nevelje fel őket. Akkor még az anyaság valódi értéket képviselt, és a társadalom nem degradálta azt méltatlan alkalmi munkává, amely csak pár évig igényel főállást.

De visszakanyarodva az életszervezéshez, szerintem ma is lehet élhetővé alakítani a napokat és lehet a család kényelmi szintjéhez, elvárásához szabni a háztartási teendőket, úgy, hogy az mindenkinek megfeleljen és hogy az anya se érezze háztartási robotnak magát. Ez a fajta mindenkinekjó-szervezés a prioritások ismeretét kívánja meg. Prioritásnak nevezem azt a rendező elvet vagy hozzáállást, ami alapján az életünket és a feladatainkat alakítjuk, megszervezzük. Tudnunk kell, hogy mi az, amiből semmi esetre sem fogunk engedni, ami mindenképpen elvárásunk, nekünk és a családunknak. Ez családonként más és más lehet.

Van, akinek az előre eltervezett időpontok betartása: mindennap azonos időben kelés és fekvés, konkrét időben vacsora az asztalon, ilyesmi a prioritás. Másnál a teendők szervezett elvégzése: napi felmosás, heti ablakpucolás, havi szőnyegkitakarítás, ez az, ami mindennél fontosabb. Van, akinek az otthon kifogástalan állapota az elsődleges. Más azt veszi elsősorban figyelembe, hogy az emberek a fontosabbak, nem a teendők és a tárgyak. Az ő prioritása ez: a napirend legyen olyan, hogy ne kössön gúzsba, és az otthon állapota sem annyira fontos, hogy a családtagok életét aköré szervezzék, tehát minimális rend mellett a maximális nyugalomra törekszenek. Amolyan örömteli káosz...:)

Mivel minden család más prioritások szerint szervezi az életét, így a szemüveg is más lesz, amin keresztül a többi családot szemléli. Ebből pedig az következik, hogy hajlamosak vagyunk lenézni a többieket, ha ők nem ütik meg a mi mércénket. Néha még Istent is belerángatjuk a dologba, mintha a mi életszervezésünk lenne az egyetlen 'helyes' mód, s aki nem aszerint él, az nem lehet derék asszony. Ez a felsőbbrendű hozzáállás megakadályozza, hogy életünkkel Istent dicsőítsük, hiszen amikor így gondolkozunk, akkor nem Isten nagyságával, hanem a saját 'derékségünkkel' vagyunk eltelve.

Persze nem mindenki nézi le a másikat. Gyakoribb, hogy egy másik család életébe belelátva teljesen megsemmisülünk: lenyomjuk magunkat, mert ők hozzánk képest boldogabbnak és sikeresebbnek bizonyulnak az életük megszervezésében. Belül úgy érezzük, mintha az Egyetlen Helyes Módszer megtalálásáért versengenénk, és úgy ítéljük meg, hogy ebben a versenyben mi már nem nyerhetünk. Pedig nincsen ilyen verseny, és sokféle helyes módszer van, nem csak egy.

Lehet, hogy a sikeres és boldog életű másik családnak egyszerűen csak más elvei vannak, mást tartanak fontosnak, mint mi, és ez a 'más' a szembetűnő. Az is meglehet, hogy amit látunk, az nem is a valóság, hanem csak a látszat...

Úgy tűnik, nekik mindig tiszta a konyhájuk és rend van az egész lakásban, de mi van a gyerekeikkel? Úgy tűnik, szuper-szófogadó kiegyensúlyozott gyermekeik vannak, de vajon milyen a lakásuk? Úgy tűnik, hogy minden napjuk tökéletesen szervezett, de milyen hatással van rájuk a legkisebb változás?

De még ha minden területen csodálatosan kreatívak lennének is, és még ha efölött tökéletesen elégedettek és kiegyensúlyozottak lennének is- az akkor is az ő családjuk, nem a miénk. Mi nem ők vagyunk és nem is leszünk soha ők. Nem helyes másokra irigykedni- Isten nem véletlenül nem alkotott mindenkit egyformának.

Ha anya vagy, vésd jól a szívedbe: családod egyedi és megismételhetetlen alkotása Istennek! Nem jó, ha olyan prioritások szerint akarod szervezni a családodat, ami nem a sajátod, ami nem te vagy, amit igazán sosem akartál magadénak tudni.

Meg kell tanulnunk nem mások sikeresnek tűnő családi mintáját lemásolni, hanem a dolgainkat magunk alakítani a saját családunk igényeihez: olyanná, ami nekünk megfelel. Nem a szomszéd elvárásait vesszük figyelembe. Nem a másik gyülekezeti család gyakorlata szerint formáljuk a sajátunkat. Hanem Isten vezetése alatt magunk alakítjuk magunkhoz a családi szerveznivalókat. Persze szabad sokfélét megismerni, de nem kell átvenni mindent, ami másoknál működik- hisz könnyen lehet, hogy nálunk nem fog...

Megtalálni a magunk prioritásait, mint család- ez nagyon fontos. Viszont időt igényel kideríteni, hogy ki hogyan vélekedik erről a családban. Meglepő dolgok derülhetnek ki, amikor az ember megkérdezi a (döntőképes) családtagok véleményét a témáról. Pl. kiderülhet, hogy a családnak nem a külcsíny a fontos: hogy sokkal jobban értékel egy kevésbé rendezett otthont kiegyensúlyozott és derűs édesanyával, mint egy makulátlan csilli-villi múzeumot, ahol ugyanő teendőktől gúzsba kötve frusztráltan, morcosan és boldogtalanul tengeti napjait.

Nem azt mondom, hogy akinek kevésbé fontos az otthoni rend, az boldogabb vagy kiegyensúlyozottabb, mint mások. Azt sem mondom, hogy akinek a rend nagyon fontos, az nem lehet elégedett ember. Azért sarkítottam, mert sokszor az alapján mérjük le a sikerességünket, mint feleség, hogy mekkora rend van otthon, vagy hogy hány házimunkát nem sikerült elvégezni a nap végére...

A környezetünk is azt sugallja, hogy ez a fontos, és magunkban titkon mi is ez alapján ítélgetünk másokat: hogy milyen volt a konyhája, meg mennyire voltak tiszták az ablakok, amikor vendégségben voltunk náluk. Ez nem ember-központú hozzáállás. Jézus ember-központú volt, amikor a Földön járt. Isten-központú legeslegelsőként, de abból, ahogyan szerette Istent, következett, hogy az embereket is jól tudta szeretni. Tehát hamis mérce, ha a lakás vagy az elvégzett teendők listája alapján nevezzük sikeres vagy kudarcos feleségnek magunkat.

Mert tegyük fel, hogy mindent tökéletesen el tudunk végezni otthon és az életünk a terveink szerint van megszervezve. Sok fáradsággal működőképessé alakítottuk és így szeretjük. Ilyenkor örömmel tölt el a mi kis életünk, és hajlamosak vagyunk derék asszonynak gondolni magunkat, mintha Isten elsősorban a tetteink miatt fogadna el. De mi van akkor, ha nem tudunk az elvárásainkhoz felnőni? Mi van, ha nincsen rendben az egészségünk, ha hetekre ágynak esünk? Ha a babavárás ellehetetleníti a munkavégzést, vagy az életünk megszervezése még nem megy olyan jól, és ezért a dolgok inkább a széthúzás irányába tartanak? Mi van, ha kisgyerekeink vannak, akik mellett nem látszik, hogy öt perce még rend és tisztaság volt?

Ha azt gondoljuk, hogy Isten a teljesítményünk alapján fogad el minket, akkor ha nem tudunk 100%-ot teljesíteni, kudarcra vagyunk ítélve saját magunk szemében és Isten szemében is. Pedig Isten nem így mér, és nekünk sem így kellene! Nem az 'előírt lista' maradéktalan elvégzése alapján kellene hasznosnak vagy haszontalannak, derék asszonynak vagy rossz feleségnek éreznünk magunkat.

Más mérce is van, mégpedig Isten mércéje. Egyedül Ő az, aki képes bölcsességet adni, és elvezetni a családunkat a számunkra élhető otthon kialakításához! Az, ami számunkra élhető, nem biztos, hogy a szomszéd számára vagy a gyülekezetünk más tagjai számára élhető. De nem is ők kell, hogy legyenek a mérce. A mi családunk, a mi életünk, nem másoké. Isten egyik családot máshogyan vezeti, mint a másikat. Az otthon-kérdésben vannak olyan dolgok, amik nem hibádzhatnak: ezek az Ige igazságai az otthonteremtésről, családról, gyerekekről, szerepekről. De a mérce nem azt méri, amit mások szerint tennünk kell, hanem azt, amit Isten szerint tennünk kell.

Isten nem szabott állandó és változhatatlan teendő-listát a feleségeknek: nem mondta, hogy most már neked mindennap ez és ez lesz a dolgod, és ha bármi kimarad a listából, akkor bűnt követsz el, haszontalan szolga vagy. Isten nem így munkálkodik az Övéi életében. Nincsenek állandó dolgok, mert az élet folyamatosan változik. Kisbaba születik, és borul a rend. Betegség, családi utazás, tragédia- az élet még a nyugis napokon sem annyira nyugis. Hivatal, egy váratlan telefonhívás, ismerősök betoppannak, barátunk segítségre szorul, menni kell, szerelők jönnek- mindig van valami, ami a terveket felborítja. Isten nem azt várja, hogy, mintegy önkívületben, mondogassuk, hogy még ezt is el kell végeznem, még azt is be kell fejeznem. Hanem Ő azt akarja, hogy megéljünk minden pillanatot a maga teljességében. Vele.

Az Ő tervei magasztosabbak, semmint hogy elgondolhatnánk, és ezekbe a tervekbe minket is belegondolt! Bár megértenénk, hogy nem a fontosnak hitt dolgaink a fontosak, hanem Isten teszi jelentőségteljessé minden tettünket: mindent, amit az Ő indítására, hitből és engedelmességből teszünk! Egész életünk erről szól.

Most pedig, minekutána
felszabadultatok a bűn alól,
szolgáivá lettetek pedig
az Istennek:
megvan a gyümölcsötök
a megszenteltetésre,
a vége pedig örök élet.
(Róma 6:22)

Az igazi életszervezés tehát az, amikor a terveimet teljesen alárendelem Isten terveinek. Tervezek, de kész vagyok bármikor felülírni a saját elhatározásaimat, amikor Ő erre indít. Akár naponta vagy óránként.

Isten szemszöge tehát merőben más a napi feladatokról és teendőkről, mint ahogyan mi látjuk.

A legtöbb földi teendő ráér, de az emberi kapcsolatok, a szeretet, az odafigyelés, és egy ember megnyerése Krisztusnak minden másnál fontosabb. Istennek legalábbis. Ő azért adott neked életet, hogy tudja használni a saját céljaira. Ő benned akar élni másokért: a családtagjaidért és a családodon kívüli emberekért. De nem akkor, amikor te késznek érzed magad erre, sem akkor, amikor neked kényelmes és megfelel. Hanem akkor, amikor Ő akarja: mert akkor van rá igazán szükség. Te talán nem látod, de Ő igen. És ha téged nem tud használni, mert a szíved és a napirended túl zsúfolt ahhoz, hogy Isten számára mindig készen álljon, akkor hűtlen sáfár leszel, és Ő másra fogja bízni azt, amiért neked készítette a jutalmat.

Minden perc egy áldás, mert Isten kegyelmét mutatja meg, amely még mindig tart. Ne rontsunk el mindent azzal, hogy Isten tervei helyett a sajátunkhoz ragaszkodva lemaradunk arról, ami igazán fontos. Előre elkészített jó cselekedetek- ez Isten jó terve. Nem az az előre elkészített jó cselekedet, amit az adott pillanatban logikusnak tűnik megtenni, sem nem az, amiről azt feltételezem, hogy ez Isten akarata. Előre elkészített jó cselekedet nincsen Istennel való mély kapcsolat nélkül.

Ha nem Ő vezeti az életedet napról napra, akkor nem tudsz előre elkészített jó cselekedeteket véghez vinni. Márpedig úgy hiszem, az előre elkészített jó cselekedetek mennyei kincsek, amiket itt a földön gyűjtögetnünk: már előre kitalálta az Úr, de a földi idő egy adott pontján arra hív, hogy akkor és ott tegyem meg. Csak akkor fogom tudni 'akkor és ott' megtenni, ha folyamatosan Isten irányítja az életemet, ha Ő a pásztorom és én mindig utána megyek. Hogyha Ő vezet, akkor meg fogom hallani, amikor Ő mozdítja a szívemet cselekvésre. Ez az igazi kihívás és a legnagyobb kaland a hívő életben: folyamatosan együtt mozdulni Isten Szellemével akkor, amikor Ő mondja, oda, ahova Ő küld...

Mert az Ő alkotása vagyunk,
teremtetvén Általa
a Krisztus Jézusban
jó cselekedetekre,
a melyeket
előre elkészített az Isten,
hogy azokban járjunk.
(Efézus 2:10)

Ha kisbaba érkezik, akkor ne az elvégzetlen dolgok miatt sóhajtozzunk, hanem élvezzük az új élet ajándékát mindenféle bűntudat nélkül! Ha hivatal, szerelők, váratlan vendégek vagy utazás szakítja félbe a jól szervezett mindennapokat, akkor legyünk készek örömmel befogadni mindazt, amit kapunk, mert minden ilyen találkozás az Úrtól jött különleges lehetőség. Isten nem véletlenül ad az utunkba másokat. Dolgunk van velük, vagy formálni szeretne bennünket rajtuk keresztül.

Bátorítani, szeretni, gondoskodni a szavainkkal és a tetteinkkel... A teremtett világ sóvárogva vár téged, hogy megjelenj közöttük, és a viselkedéseddel, mosolyoddal, az Úr benned lakozó Szentlelkével megmutasd nekik Isten szeretetét. Legyél kész mindenkor számot adni a benned élő reménységről, mert Isten alkalmakat hoz, és ezek az alkalmak nem térnek többet vissza.

De hogy jön ez a családszervezéshez? Isten vezetésével kapcsolatban. Isten vezetése a kulcs a családszervezésben is, és az előbbi váratlan eseményekkel kapcsolatban is. Ha Isten vezet napról napra, az nem csak a lelki életemre van befolyással. Isten a háztartás, a gyereknevelés, a teendők megszervezése és a hobbijaim fölött is Úr akar lenni. Ő nem csak a csendességem tíz percében akar hozzám szólni. Nem csak a csendességem tíz percében akarja, hogy fülem legyen az Ő szavára. Nem csak napi tíz percet akar az életemből: Ő az egészet akarja.

Sajnos ezt mi gyakran nem akarjuk. Mert ha mi tervezünk, az a miénk, és bármikor megváltoztathatjuk, ha nem tetszik. Ha mi tervezünk és bejön, az a mi dicsőségünk. Isten viszont nagyon konkrét dolgokat mond az embernek, és amikor megmutatja, hogy mit tegyek, azt már nem lehet a kedvem szerint megváltoztatni. Onnantól már engedelmességi kérdés, hogy mit teszek. És ha komolyan gondolom a dolgot az Úrral, akkor ezen a ponton igazából már nincsen alternatívám, ha jót akarok magamnak.

De mennyire gyakran nem akarunk jót magunknak! Inkább vállaljuk mindazt, ami az engedetlenségünkkel jár (még ha nem is látjuk át), minthogy alárendeljük magunkat Isten legjobb akaratának. Ez bizalmi kérdés, ez szív-kérdés: annak a kérdése, hogy rá merem-e bízni magam az Úrra, és elhiszem-e hogy az Ő tervei mérhetetlenül jobbak, mint az enyémek. Kiben bízom? Még mindig magamban?

Az igazság az, hogy mi nem akarjuk, hogy Isten 'elrontsa' szépen elgondolt terveinket. És nem szeretjük, amikor leleplezi az indítékainkat, mert le akarjuk rázni magunkról az engedelmesség igáját.

Az életszervezés fő kérdése nem az, hogy hogyan lesz hatékony vagy működőképes, hanem az, hogy még mindig én akarom-e tenni, vagy végre már átengedem annak, Akire valaha rábíztam az életemet? Könnyen lehet, hogy az életszervezéssel kapcsolatban az Úr nem azt fogja mondani, amit várok. De amit Ő mond, abban élet van, és ez áldás lesz nekem, még ha nem is biztos, hogy könnyű lesz.

Az életszervezés kulcsa ez a négy szó: lépésről lépésre az Úrral. Nem kell más recept- ez elég. Ne módszerekben és rendezési elvekben gondolkozzunk, hanem gondosan ügyeljünk arra, hogy napról napra, lépésről lépésre az Úrral járjunk. Hogy ma megtegyük azt, amit ma mond. Holnap meg majd, amit holnap mond. És így tovább. Egészen a végéig... hűségben. Csak ezen van áldás.

A Férj-feleség szerep második részét itt olvashatod.

Testi keresztény vagy lelki ember?

2011-01-13T01:00:00.003+01:00

Elhoztam, mert mély és mert magamnak is szükségem van erre. Elhoztam ezt a posztot, nem hogy más tollával ékeskedjek, hanem hogy áldás legyen- erősen meg vagyok győződve, hogy az lesz. És elhoztam azért is, mert legelemibb belső vágyam, lelki emberré lenni a szó valóságos értelmében. Azért írtam, hogy valóságos értelmében, mert rendszerint nem értjük, nem jól definiáljuk és folyamatosan korrumpáljuk ennek a kifejezésnek a jelentését: 'lelki ember'.

Azért tesszük ezt, hogy beleférjünk a kategóriába. Mert önmagunk és mások előtt abban a fényben vágyunk tetszelegni, hogy már elértük, már mi is olyanok vagyunk- pedig nem. És nem azért nem, mert lehetetlen eljutni oda, hanem mert a prioritásainkkal folyton gond van. Az életünkkel folyton gond van. Szeretjük az Urat... csak...

Pedig a 'csak'-nak nincs keresnivalója az életünkben. Igazán semmi.

¤¤¤

A lelki ember fogalma a különböző keresztyén közösségekben eltérő lehet. Egyes körökben az a személy számít leginkább lelkinek, aki a legtöbb vallásos kifejezéssel szövi tele a beszédét. Más gyülekezetekben a mindig elsőnek, leghosszabban és leghangosabban imádkozót tartják a leglelkibb tagnak a közösségben. Nos, a lelkes bizonyságtétel, a gyakori és hangos imádság teljesen össze egyeztethető a lelki ember fogalmával, mégis, fontos megértenünk, hogy ezek a megnyilvánulások önmagukban nem képezik, és nem bizonyítják a lelkiség jelenlétét egy ember életében.

Az igazi lelki emberben domináns vágyak nyilvánulnak meg. Ezek a vágyak mindig és mélyen jelen vannak a szívben és elegendően erőteljesek az élet motiválására és irányítására. Szeretném ezeket a belső vágyakat felsorolni, egy pillanatig sem próbálva fontossági sorrend felállításán fáradozni.

1. Vágyakozás szentség után inkább, mint boldogság után. A szentség magas fokán tetszelgő keresztyének boldogság utáni epekedése elegendő bizonyíték arra nézve, hogy a szentség nincs jelen az életükben. A lelki ember tudja, hogy Isten bőséges örömöt ad, ha előbb képessé tehetett azt úgy fogadni, hogy az áldásból származó öröm sérülést ne okozzon a lelkünkben. Ezért a lelki ember nem követeli ki magának a boldogságot, főleg nem egyszerre. John Wesley mondta egy metodista közösség tagjairól: Kétlem, hogy tökéletesekké váltak a szeretetben, mert a vallás nyújtotta örömök miatt járnak közösségbe, ahelyett, hogy azt kutatnák, miként lehetnének szentebbek.

2. Egy ember akkor tekinthető lelkinek, amikor minden tudatos törekvése arra irányul, hogy az élete Isten dicsőségét gyarapítsa, még akkor is, ha ezáltal ő maga átmenetileg gyalázatot vagy veszteséget szenved. Az ilyen ember imádsága így hangzik: Szenteltessék meg a te neved! És csendesen hozzá teszi: Bármibe is kerüljön nekem, Uram. Isten tiszteletét, egyfajta lelki reflexként éli meg az ilyen ember. Az Isten dicsőségét érintő minden döntés számára már eldőlt, mielőtt felmerült. Nem szükséges megtárgyalnia a kérdést a saját szívével. Nincs mit megtárgyalni. Számára Isten dicsősége szükséglet. Kapkod utána, mint a fuldokló a levegő után.

3. A lelki ember hordozni akarja a keresztjét. Sok keresztyén sóhajtozva fogadja az életében jelentkező nehézségeket és megpróbáltatásokat, és keresztnek nevezi azokat, elfeledve azt, hogy a bajok, a nehézségek nem válogatnak bűnös és szent között. A kereszt az a többlet nyomorúság, amely a Krisztus iránti engedelmesség eredményeként köszönt be az életünkbe. A keresztet senki nem erőlteti ránk. Önkéntesen vesszük fel, a következmények teljes tudatában. Mi választjuk a Krisztus iránti engedelmességet. Ezt vállalva hordozzuk a keresztet.

Keresztet hordozni azt jelenti, Krisztus személyéhez tartozni, Krisztus uralmát elismerni, Krisztus parancsaink engedelmeskedni. Az a személy, aki ennyire odaadó, hű és engedelmes, lelki ember.

4. Egy keresztyén akkor lelki ember, ha Isten szemszögéből lát mindent. Isten mérlegén mérni mindent, és ugyanazt az értéket tulajdonítani mindennek, mint Isten... ez minden bizonnyal a lélekkel telt élet ismertetőjegye. Isten egyidejűleg lát és átlát. Tekintete nem nyugszik meg a felszínen, hanem áttör a felszínen a dolgok valódi, lényegi szintjéig. A testi keresztyén rátekint egy dologra vagy egy szituációra, de mivel képtelen átlátni a felszínen, ezért a látottak emelkedett hangulatba hozzák, vagy pedig elcsüggesztik. A lelki ember képes átlátni dolgokon, és úgy gondolkodni dolgokról, ahogyan Isten. A lelki ember ragaszkodik ahhoz, hogy úgy tekintsen minden dologra, ahogy Isten látja, még akkor is ha, ez megalázóvá válik számára, még akkor is, ha a tudatlanságát fedi fel ezáltal, még akkor is, ha ez valóságos fájdalmat okoz neki.

5. A lelki ember vágya, igaz emberként meghalni inkább, mint gonoszul élni. Isten érett lelkű emberének egy nyilvánvaló ismertetőjegye az élet gondtalansága. A világhoz ragaszkodó, test-tudatú keresztyén dermedt félelemmel a szívében tekint a halálra. Amint elkezd a Lélek által élni, látható módon növekszik a szívében két dolog: a földön hátralevő évek száma iránti közömbössége és a hátralevő élete minősége iránti gondos törődése. Nem óhajtja meghosszabbíttatni az életét, sőt, boldogan bízza Isten bölcs akaratára élete hosszát és végét. Mivel ő Krisztusban van, tudja, hogy megengedheti magának a halált, de azt is tudja, hogy nem engedheti meg magának a romlott életet, és ez a tudat teszi stabillá a gondolkozását és tetteit.

6. A lelki ember ismertetőjegyei közé tartozik, vágyni mások előrehaladását akkor is, ha az a saját rovására történik. Akarja látni, ahogy más keresztyének föléje kerülnek, és boldog amikor mást előléptetnek, őt pedig figyelmen kívül hagyják. Nincs irigység a szívében. Amikor más testvért megtisztelnek, ő elégedett, mert ez Isten akarata, és ez az akarat az ő földi mennyországa. Ha Isten meg van elégedve, ő is ugyanazon okból elégedett, és ha Istennek úgy tetszik, hogy valaki mást emeljen, ő elégedett azzal a helyzettel.

7. A lelki ember szokás szerint az örökkévalóság szemszögéből ítél meg dolgokat és nem a véges idő szemszögéből. Hit által felülemelkedik a föld vonzásán és az idő folyásán, és megtanul úgy gondolkodni és érezni, mint aki már elhagyta ezt a világot és csatlakozott a megszámlálhatatlan angyalok társaságához, és az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyekben. (Zsidókhoz írt levél 12:23) Az ilyen ember inkább hasznos akar lenni, mint híres, inkább szolgálni akar, mint hogy neki szolgáljanak.

Mindez a Szentlélek működése által történik a lelki emberben. Egy ember sem válhat lelkivé önmagában. Csak a szabadság Lelke tehet valakit lelki emberré.

A lelki ember ismertetőjegyeit ennek a blognak az írója válogatta A. W. Tozer kincseiből.

Sárkányok... léteznek?

2011-01-03T01:44:00.001+01:00

A Biblia beszél róluk. Hatalmas, egyfejű, tűzokádók vízi élőlények: testi erejük és szépségük egyedülállóvá teszi őket az állatvilágban. Egyik állat sem hasonló hozzájuk. Ő az állatok királya, nem az oroszlán. És úgy teremtette őt Isten, hogy nincs benne semmi félelem.

Nagyon fontosnak látom, hogy az Ige beszél erről a lényről és nem is egy helyen csupán. Sajnos sokan úgy tekintenek rá, mint egy gonosz mesebeli ellenfélre, pedig ez nem helytálló. Bizonyára van alapja annak, amiket a mesékben megírtak a sárkányokról, hiszen az Ige szerint is erős és megfélemlíthetetlen állat, de csak mert a mesékben is írnak róla, még nem feltétlenül kellene mesefiguraként tekinteni rá. Az, hogy a mesékben is szerepel, még nem jelenti, hogy ne létezhetne a valóságban. Létezik is. De én sem gondoltam mindig így.

Nagyon örülök annak, hogy a sárkányokkal kapcsolatos igék előbb a szemem elé kerültek, minthogy a legidősebb gyerekeink abba a korba léptek volna, amikor először felmerül a 'mese-valóság kérdés'. Én így neveztem el azt a korszakot, amikor elkezdik kérdezgetni, hogy boszorkányok léteznek vagy csak a mesében vannak? tündérek léteznek? és törpék? és sárkányok? és szörnyek? és angyalok?

Amennyire én látom, a hívő szülők ezen a ponton kezdik nagyon megkavarni a gyerekeik hitét, azzal, hogy a Bibliájuk helyett a saját gyerekkori emlékeikhez fordulnak. Aszerint válaszolnak, hogy ők mit hittek kiskorukban ezekről a lényekről, ami nagyon ritkán egyezik meg az Igében leírtakkal. Pedig ez a korszak a gyerekeink életében nagyon jó korszak arra, hogy bevezessük őket a természetfeletti valóság számukra ismeretlen világába igeileg megalapozott módon. Ez nagyon jó korszak arra, hogy nyíltan, érthetően, de nem ijesztő módon beszéljünk nekik Isten céljairól, sátán megtévesztéseiről, és arról, hogy miért fontos a Bibliára alapozni az életünket.

És itt a kérdés, hogy vajon mi, hívő szülők valóban fontosnak tartjuk-e, hogy a Bibliára alapozzuk saját életünket meg a gyerekeinkét is...

Régen nagyon sajnáltam, hogy a sárkányok nem valóságosak, de letettem arról, hogy csodálom őket, mivel úgy tudtam, hogy nem tartoznak Isten teremtményei közé, hanem kitaláltak. Ezért is először gyanakvó voltam, amikor évekkel ezelőtt igeolvasás közben rábukkantam 'a sárkányleírásra', de azután nagyon megörültem!

Először senkivel sem beszéltem erről a felismerésemről, még nekem is kicsit ijesztő volt ez. Eretnek dolognak tartottam feltételezni, hogy sárkányokról ír a Biblia.

Azért gondoltam, hogy eretnekség sárkányokat emlegetni a Bibliában, mert ezt a részt már magyarázták nekem másképpen is, nevezetesen úgy, hogy ott a krokodilról van szó. De ez alkalommal, amikor egyedül olvastam a 'sárkányleírást' csendességemben egyszer, kétszer, háromszor... akkor nem tudtam többé azt mondani, hogy ez nem szó szerint van. A szövegkörnyezet megkívánta, hogy úgy értelmezzem, ahogyan van.

Ez a gondolat felszabadított arra, hogy ne kommentárok és mások véleményének a fogja legyek, ha igemagyarázatról van szó, hanem elsősorban a szövegkörnyezetre és magára az Igére (más idevonatkozó részekre) hagyatkozzak. Ez volt az egyik első megtapasztalásom, amiben az Igét anélkül értettem meg, hogy valaki más gondolatait figyelembe vettem volna. Azt hiszem, ekkor nyert meg magának az Ige véglegesen, itt kezdődött ez a folyamat el, sokévi hívőség után... (sajnos sokévi hívőség után, de legalább megtörtént, dicsőség érte Istennek!)

Többet profitáltam ebből a megértésből, mint a sárkányokkal kapcsolatos igazság kiderítése, de azért annak is nagyon örülök, hogy nem kellett a gyerekeimnek azt mondanom, hogy sárkányok csak a mesében vannak.

Ugyanakkor felfigyeltem arra, hogy vannak hívők, akik szeretnék, ha nem emlegetnénk sárkányokat a Bibliával kapcsolatban. Régebben azt olvastam egy nagynevű kommentárban, hogy a Jób könyvében írt bizonyos részek szimbolikusak. Éppen azok, amik a sárkányt írják le. Ez nyilvánvalóan téves megközelítés, bármilyen nagynevű is volt a kommentár. Hiszen azon a helyen a Bibliában egy igen részletes leírást olvasunk, melyben a részletek hangsúlyozása éppen Istennek a teremtett állatvilágban megnyilvánuló dicsőségét hivatott kihangsúlyozni. Ebben az esetben nem jó megközelítés a szimbolizmus, főleg úgy, hogy az említett igerészben maga Isten nyilatkozik a sárkányról. Ő maga hívja fel Jób figyelmét erre az élőlényre, és Ő maga részletezi szépségét és erejét Jób előtt.

Jób könyvének ezen a részén Isten hosszabb hallgatás után szólal meg. Két egymás utáni beszédet intéz Jóbhoz, amiből a másodikban található a 'sárkányleírás'. Isten célja azt volt, hogy nagyszerű teremtményének bemutatásával rányissa Jób szemét arra, hogy Ő végtelenül hatalmasabb és bölcsebb, mint bárki a földön: Ő a teremtő, és Jób ismerete semmi amellett, amit Isten tud. Ennek megértetésére használja Isten a sárkány leírását, hiszen, ha a teremtmény (amelyet Jób valószínűleg ismert) ennyire hihetetlenül megnyerő, akkor mennyivel inkább hatalmas és bölcs az azt megformáló Teremtő? Jóbra akkora hatással volt ennek a lénynek az említése (meg a dínóé, de ezt majd egy másik posztban), hogy közvetlenül ez után a leírás után töredelmesen megalázta magát az Úr előtt és Neki adott dicsőséget. A sárkány leírása volt a tetőpontja Isten Jóbhoz intézett beszédének. Talán nem is véletlenül.

Az, hogy mit gondolunk a sárkányról, egyáltalán nem mindegy. Kicsit olyan ez, mint a hatnapos teremtés kérdése. A Biblia hitelessége forog kockán, amikor megkérdőjelezzük azt, ami pedig egyértelműen meg van írva. Nem mintha a Biblia hitelessége akár csak egy kicsit is megrendülhetne, csak mert mi megkérdőjelezzük azt. A mi véleményünk a Biblia hitelességére semmilyen hatással nincsen.

A saját életünkre viszont annál inkább. Mert ha a saját kényelmünk szerint válogatunk az Ige igazságaiból, az nem válik hasznunkra szellemileg. Ha, ami tetszik (ígéretek, áldás), azt akár a szövegkörnyezetből kiragadva is alkalmazzuk, s ugyanígy, ha ami nem tetszik belőle, azt nem fogadjuk el, akkor képtelenek leszünk Isten szavait meghallani a Bibliából. Hiszen bármikor, amikor olyat mond, ami nem tetszik, kedvünk szerint átértelmezzük, elszimbolizáljuk, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk majd.

A saját szellemi boldogulásunk kerül komoly veszélybe, ha Isten Igéjének a tekintélye nem válik mindenek felett valóvá az életünkben, és ezt komolyan így gondolom.

A sátán egyik sikeres romboló munkájának érzem, hogy a tűzokádó sárkányt, Isten legfigyelemreméltóbb teremtényét a gyerekmesék, fantasy-k, Mágus-könyvek, Harry Potter-féle varázslós sorozatok világába száműztük. Sajnos a sárkányt olyan misztikus lénnyé tettük (vagy elfogadtuk, olyan lénynek), ami a gonoszt szimbolizálja, ahelyett, hogy Isten dicsőségét adná hírül mindenkinek, aki rátekint. Ha gyerekeink 'találkozni' akarnak sárkányokkal, akkor rendszerint a fenti irodalomhoz kell nyúlniuk, az pedig nem fog a hasznukra válni, ha megteszik. Pedig áldásukra lenne az a tudás, hogy a sárkány nem meselény, hanem Isten legcsodálatosabb teremtménye és mint ilyen, az Ő dicsőségéről és bölcsességéről beszél!

Az, hogy léteztek-e tűzokádó sárkányok, az örökkévalóság szempontjából is fontos. Ha ugyanis a sárkányt továbbra is meseszereplőnek véljük, akkor nem leszünk képesek Istennek adni a dicsőséget ezért a valóban létező remek állatért! Ez mindenképpen el kell, hogy gondolkoztasson bennünket. Vajon mennyiben változna meg az istenképünk, ha elfogadnánk, hogy Ő egy ilyen fenséges tűzokádót is teremtett?

Az igét kiírtam Jób könyvéből, nagyon szép leírás. Isten mondja ezeket Jóbnak egy sor költői kérdést követően, amit a sárkány erejére vonatkoztatva tett fel:

Nincs oly merész, aki őt felverje.
Ki az hát, aki velem szállna szembe?
Ki adott nékem elébb,
hogy azt visszafizessem?
Ami az ég alatt van, mind enyém!
Nem hallgathatom el testének részeit,
erejének mivoltát, alkotásának szépségét.

Ki takarhatja fel ruhája felszínét;
két sor foga közé kicsoda hatol be?
Ki nyitotta fel orcájának ajtait?
Fogainak sorai körül rémület!

Büszkesége a csatornás pajzsok,
összetartva szorító pecséttel.
Egyik szorosan a másikhoz lapul,
hogy közéjük levegő se megy.
Egyik a másikhoz tapad,
egymást tartják,
egymástól elszakadhatatlanok.

Tüsszentése fényt sugároz ki,
és szemei mint a hajnal szempillái.
A szájából szövétnekek jőnek ki,
tüzes szikrák omlanak ki.
Orrlyukaiból gőz lövel elő,
mint a forró fazékból és üstből.
Lehellete meggyújtja a holt szenet,
és a szájából láng lövel elő.

Nyakszirtjén az erő tanyáz,
előtte félelem ugrándozik.
Testének részei egymáshoz tapadtak;
kemény önmagában és nem izeg-mozog.
Szíve kemény, mint a kő,
oly kemény, mint az alsó malomkő.

Hogyha felkél, hősök is remegnek;
ijedtökben veszteg állnak.
Ha éri is a fegyver,
nem áll meg benne,
dárda, kopja vagy kelevéz.
Annyiba veszi a vasat,
mint a pozdorját,
az aczélt, mint a korhadt fát.
A nyíl vesszője el nem űzi őt,
a parittyakövek pozdorjává változnak rajta.
Pozdorjának tartja a buzogányütést is,
és kineveti a bárd suhogását.

Alatta éles cserepek vannak,
mint szeges borona hentereg az iszap felett.
Felkavarja a mély vizet,
mint a fazekat, a tengert olyanná teszi,
mint a festékedény.
Maga után világos örvényt hagy,
azt hinné, a tenger megőszült.

Nincs e földön hozzá hasonló,
amely úgy teremtetett, hogy ne rettegjen.
Lenéz minden nagy állatot,
ő a király minden ragadozó felett.
(Jób könyve 41:10-34)

A kérdés tehát ez: te mit gondolsz a sárkányról?

Milyen mély Isten szeretete?

2010-12-31T21:30:00.002+01:00

Van egy film, ami belülről teljesen felforgatott. Mondhatnám, hogy mivel Isten szeretetét mutatja be, szuper ünnepi film... de nem tudom ezt mondani. Mert ez a film olyan szinten fogja felborzolni Istenről és a kereszténységről alkotott képedet, ami az ünnepedet fenekestül felforgathatja. Én mégis meleg szívvel ajánlom, mert ez egy áldott film. Még ha vannak is benne bizarr részek, érdemes rászánni az időt, mert ahogyan egyik ismerősöm fogalmazott, tűz van benne.

Közeleg az év vége, és ilyenkor mindenféle jókívánságok szoktak történni. S hogy mit kívánok neked a 2011-es évre?

Többet Istenből: jelenlétéből, erejéből, megszentelő kezének munkájából. Nem több csodát, hanem nagyobb odaszánást.

S kevesebbet is kívánok. Kevesebb Isten-mentes napot: ami azt is jelenti, hogy kevesebb aggódást, kevesebb titkos bűnt, kevesebb engedetlenséget, kevesebb egót és kevesebb vargabetűt.

Isten hatalmas, és hatalmas szeretettel
szeret Bennünket.
Kívánom, hogy 2011 téged is
vigyen közelebb ahhoz az Istenhez,
Aki ennyire csodálatos.

Áldjon meg Téged az Úr.

És BÚÉK.

Szeretettel:

Eszti

Itt a film, amit az előbb említettem. A címe: Mindent elsöprő szerelem.

Erősen javaslom a film letöltését, mert az online nézésnél részenként leakadhat (nekem többször le is akadt). Letöltve viszont teljesen élvezhető. A második kép fölött zölddel kiemelve találod a letöltési linket. Kiskorúaknak nem ajánlott a megnézése.

(ZoliTesónak ezúton köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet erre a filmre, nagy áldásomra volt.)

Miről szól az ünnep?

2010-12-24T00:10:00.016+01:00

Nagyon szeretem ezt a videót (a poszt végén).
Kívánok vele ÁLDOTT ÜNNEPET Mindegyikőtöknek.

Miről szól az ünnep?

"Nem csak a jászolról szól,
ahol a baba feküdt,
Nem az angyalokról szól,
akik aznap Neki énekeltek,

Nem csak a pásztorokról,
vagy a nagy fényes csillagról,
Nem a bölcsekről,
akik távoli földről jöttek.

A keresztről szól,

A bűneimről szól,
(bálványimádás - istenkáromlás)
(lázadás - hazugság)
(gyűlölet - lopás )
(házasságtörés - irigység)

Arról, hogyan született meg Jézus egyszer,
Hogy mi újjászülethessünk,

A kőről szól,
Ami el lett hengerítve,
Azért, hogy neked és nekem
igazi életünk lehessen egykor.

A keresztről szól,
A keresztről szól.

Nem az ajándékokról szól
a fa alatt,
Nem is azokról az érzésekről,
amiket ez az időszak hoz,

Nem csak arról szól,
hogy hazamegyünk,
azokhoz, akiket szeretünk,
Nem csak a hó szépségéről,
amiről álmodom.

A keresztről szól,

A bűneimről szól,
(mohóság- alkoholizmus)
(pornó - pletyka)

Arról,
hogyan született meg Jézus egyszer,
Hogy mi újjászülethessünk,

A kőről szól,
Ami el lett hengerítve,
Azért, hogy neked és nekem
igazi életünk lehessen egykor.

A keresztről szól,
A keresztről szól.

A történet eleje is
csodálatos és nagyszerű,
de a vége miatt menekülhetsz meg,
és így ezért ünneplünk.

A keresztről szól,

A bűneimről szól,

Arról,
hogyan született meg Jézus egyszer,
Hogy mi újjászülethessünk,

Isten szeretetéről szól,
Aki fel lett szegezve a keresztre,
Minden csepp vérről szól,
ami Belőle kifolyt,
Pedig belőlem kellett volna.

A kőről szól,
Ami el lett hengerítve,
Azért, hogy neked és nekem
igazi életünk lehessen egykor.

A keresztről szól,
A keresztről szól."

Mit teszel MA... a kereszttel?
Lehet, hogy holnap túl késő lesz.

Csendbe burkolva

2010-11-29T00:30:00.006+01:00

Benne vagyok a burokban. A magam-burokban. Élek, és igyekszem nem hagyni a perceket elmenni- bár közhelyesen hangzik, de mégis így vagyok most. A napokban megint megéreztem, hogy mi az, fontosnak lenni, fontos pillanatokat átélni. Megéreztem, hogy mi az érték az életemben. Azt hiszem, ez nem egy olyan dolog, amiről érzelmek nélkül tudok beszélni. Inkább egy kicsit fellebbentem a függönyt a burokról, hogy lásd, hol vagyok, hogy lásd, itt vagyok.

Mi a fontos? A pillanatok. Úgy érzem, hogy minden pillanat időtlenné válik, amikor megérzem, milyen fontosak. Mindegyik. Most ebben élek. Pillanatról pillanatra. És túlcsordul bennem, hogy milyen sok fontos pillanat van, időtlen és szép. És mindez az enyém. Csak- mert. Mert Isten jó, és mert megajándékoz. Én meg csak csodálkozom, merengek, hálát adok csendesen. És bizony nem cserélnék senkivel, mert olyan jó így, megáldva: a családom és én... itthon... ITTHON.

Nekem ez most a FONTOS. Ez az ÉRTÉK. Isten áldása ez, ami megtalált. Itt éltem benne eddig is, de nem láttam meg, mert vak voltam rá. Elfoglalt a saját fontosságom: hogy itt is kell lenni, ott is kell lenni, meg ezt is kell tenni, azt is kell tenni.

Egy ideje már teendőről teendőre éltem, és kiszívott. Időnként merengtem azon, hogy hol vannak az emlékezetes pillanatok, hogy hol vannak az emlékek, hiszen minden rohan, és én is rohanok. Nem munkába, de belül rohanok, feladatról feladatra. És sosincs vége...

Most a Pillanatoknak élek, így, naggyal. Apró pici drágagyöngy-pillanatoknak, amiket percről percre kapok Istentől. Ezeket féltve dédelgetem. Mert nem a teendőknek élek.

És vajon hogyan lehetséges ez? Talán nincsenek már teendők? - De vannak, ugyanúgy. Viszont már nem az elvégzés és a kipipálás a fontos, nem a letudás estére, hanem az, hogy megéljem azt, ami adatik. Nem azt, ami most nem adatik, hanem azt, ami most adatik. Hogy megéljem a pillanatokat a maguk örökkévalóságában: hogy akkor élvezzem a családomat, amikor még itt vannak körülöttem. Vagyis most. Nem tíz év múlva és nem egy perc múlva- most. Mert nem az enyém sem a tíz év, de még a holnap sem.

Honnan tudhatnám, hogy minden ugyanúgy lesz, mint volt? Ki garantálja, hogy kapok még sok másik édes pillanatot, tehát szórhatom a pillanataimat, ahogyan tetszik, pazarolhatom, mert van még bőven? Honnan tudhatom, hogy van még bőven?

Nem tudhatom. Senki ember nem tudhatja, csak Isten. Ő viszont a maga végtelen bölcsességében úgy látta jónak, hogy ezt a tudást, vagyis az életünk és a szeretteink élete végének tudását ne kapjuk meg tőle. Nem lenne hasznos, mert elbizakodnánk. Vagy teljes félelemben élnénk le az életünket, előre sírva az elszakítottságtól. Nem tudjuk, meddig tart az emberélet.

De még ha Isten sok időt is ad, mint ahogyan reméli is mindenki, az idő akkor is múlik: és a tegnap még újszülöttből pár röpke éve alatt felnőtt férfi lesz. Nem tudom lelassítani ezt a folyamatot, a gyerekeink könyörtelenül növekednek és változnak. De ha nem tudom megállítani... akkor legalább velük szeretném megélni. Nem mellettük elrobogva, robotolva. Hanem velük.

A pillanatok és a teendők nem ellenségei egymásnak, pedig gyakran csak azt tekintjük értékesnek, amit a teendők közötti időben magunkra vagy a családunkra fordíthattunk. Az viszont nem túl sok, hiszem a teendők mindig türelmetlenül noszogatnak minket, belülről dörömbölnek, hogy végezz már el, mert nem hagylak.

Pedig a teendők és a pillanatok nem ellenségei egymásnak. Csak akkor interferálnak, ha megengedjük a teendőknek, hogy elborítsanak, és a markukban tartsanak minket. Ha uralomra jut, akkor a teendő gondoskodik arról, hogy a Pillanat igen ritkán látott vendég legyen minálunk. A teendő uralma nem engedi élni a pillanatot.

És mi lesz akkor, ha a pillanatot engedjük uralkodni? Mi lesz, ha elfogadjuk, hogy mostantól nincsen két ugyanolyan nap, nincs két egyforma perc, és ami elmegy, az örökre odaveszett?

Vajon pillanatokban élek, vagy időtlennek képzelem magam? A pillanat azt jelenti, hogy megértem és a szívem mélyéig elhatol, hogy a földi életem sosem lesz időtlen. Hanem soha-vissza-nem-térő pillanatokból áll: homokszemekből, ami lehet, hogy nem is homokkristály, hanem igazgyöngy...

A múló időt és a pillanatot is értékelni kell, mint Isten ajándékát, amit neked ad. Adja, hogy nőhess, hogy fejlődhess, hogy ma jobban bízz Benne, mint tegnap. És hogy holnap szófogadóbb gyermeke és használhatóbb eszköze legyél, mint ma. Arra adja, hogy te mindent visszaadj Neki, hogy azután elboríthasson azzal, amivel megajándékoz.

Minden pillanat ajándék. Sok fontos pillanat van egy nap, ha nem tékozlom el arra, hogy csak tevékenykedek, ahelyett, hogy megélném az én saját életemet Istennel és a családommal. Meg kell élni, bele kell merülni... ez a burok vesz most körül, és ebben a csodálatos 'időtlenségben' értettem meg, hogy az idő múlása az egy soha vissza nem térő lehetőség.

Belemerülhetek, ha úgy döntök, vagy küzdhetek az öregedéssel, a gyerekek növekedésével, az elmúlással. Utálhatom, hogy múlik az idő vagy elfogadhatom, hogy ez a helyzet is Isten ajándéka, azért, hogy bölcsen kősziklára építsük az életünket. Hogy megtanuljuk végre a kontrollvesztést: hogy többé ne higgyük, hogy mi képesek vagyunk beosztani, irányítani, kordába tartani, kitolni, megállítani az időt. Az idő megy, és mi jobb, ha megadjuk magunkat és megköszönjük, hogy az életünkben vannak még elkészített pillanatok, amikkel Isten meg akar ajándékozni.

És hogy nekem most mik ezek?

... kétéves reggel bemászik az ágyunkba és édesen visszaszenderül...

... kétéves a karomban elfelejti a dühét, és szorítja-simítja csendesen a nyakamat...

... kétéves megsimogat, és azt mondja, aja...

... majdnemötéves összekuporodik picire az ölemben...

... majdnemötévesnek még ott csillog a könnycsepp az arcán, de figyel a vigasztaló szóra...

... hatésféléves tekintete, amiben benne van az értelem és az akarás, hogy engedelmes legyen...

... hatésféléves a dühöngésében megszelídül, amikor játszom a hajával a tarkóján...

... majdnemnyolcéves puszit kér, pedig eddig jól elvolt nélküle...

... majdnemnyolcéves rám néz, és látom a szemében az elfogadását, szeretetét...

Minden pillanat ajándék. Közhely bár, de most ebben élek. Néha elfelejtem, de gyakran eszembe jut. Már nem megyek el ezek mellett a pillanatok mellett, nem pazarlom, nem engedem el, mert tudom, hogy az élet nem vár meg és a gyerekeim sem várnak meg. Ha ma ott vagyok velük, az egy áldás. Így talán nem kell majd utólag sajnálni, amit nem tettem meg, amikor még lehetett volna. Talán nem fogom siratni az elmulasztott ölelést, az elhalasztott puszit, a meg nem történt biztatást, az el nem mondott imát. A néma szájat, a merev karokat, a másra figyelő tekintetet...

Az az igazság, hogy amit ma adhatok a férjemnek és a gyerekeimnek: áldást, gondoskodást, szeretetet, arra holnap már késő lesz. Talán.

Halloween: haláli halál-ünnep??

2010-10-27T01:00:00.008+02:00

Közeleg nagyon a töklámpás-fesztivál, a halottakra való megemlékezés és az általános ijesztgetés ünnepei: mindenszentek, Halloween és a halottak napja. Most mondhatnád, hogy ez három teljesen eltérő ünnep, mind tartalmilag, mind eredetében. De biztos ez?? Valójában van köze egymáshoz ennek a háromnak. Mindegyik 'ünnep' megérne egy külön posztot, és ha felmerül az igény, akkor szívesen írok ezekről bővebben. De most először Halloween.

Nekem már az is problémát okoz, hogy egyáltalán ünnepnek hívjuk, és úgy is kezeljük. Jobb lenne inkább halottkultusznak nevezni (a másik kettővel együtt), mert ez jóval egyértelműbben hangzana.

De nem a neve az egyetlen bajom ezzel a nappal. Alapvetően helytelen és veszélyes cselekedetnek tartom a halált ünnepelni. Hogyan is éltethetjük a halált?! Hogyan is gondolhatjuk, hogy a halál, amely mindnyájunk ellensége, egy-két napra a barátunkká válhat?

A halál a végső ellenség, és az idők végén legutolsóként fog megsemmisülni. Igen, a Biblia valóságos szellemi személynek írja le a halált: mintha egyike lenne a lázadó angyali fejedelmeknek. Talán a Nagy Kaszás ábrázolás nem is áll nagyon távol a valóságtól. Habár az Igében nincsen semmilyen konkrét leírás ennek a lénynek a kinézetével kapcsolatban, mindenképpen helyénvaló dolog úgy gondolni rá, mint valós személyre.

Az Ige azt is kijelenti, hogy lesz idő, amikor ez a lény már nem fog létezni. Ameddig azonban ez az idő el nem jön, addig a halál ellenség marad, s úgy is kell kezelnünk, mint egy igazi ellenséget. Mennyire sokan nem akarnak tudomást venni arról, hogy az ördög a mi igazi ellenségünk, és hogy ma a világban valóságos hadiállapot van: Isten vonzza az övéit, az ördög azonban nem akarja elereszteni az országához tartozókat! Ennek a háborúnak te is részese vagy, s ha keresztény vagy, akkor egyértelmű, hogy melyik oldalon állsz.

Isten a harcosaként számít rád, és a cselekedeteid nagyban meghatározzák, hogy mások képesek lesznek-e meghallani Isten hívását, vagy sem: rajtad múlik más emberek élete, szó szerint. Hiszed-e ezt?

Ebben a közelharcban a szellemi tunyaság, a közömbösség, és a kemény szív mind az ördög malmára hajtja a vizet. Akkor is neki segédkezel, amikor mások elől elzárod az igazságot azzal, hogy magad is a hamisságot teszed. Halloween nem Isten ünnepe, hanem az ördögé. Ha ez a 'mókás halál-fesztivál' már a családi szokásaid közé adaptálódott, akkor vizsgáld felül a korábbi döntésedet, mert az ellenséggel barátkozol, ilyet pedig csak az árulók tesznek.

Ha tehát te a keskeny úton jársz, akkor valóban járj is azon.

A halállal már a természeténél fogva sem lehet rokonszenvezni, mert munkájának elszakítottság a következménye. A testi halál a szeretteinktől és az élettől szakít el, ami nagyon fájdalmas lehet, de a szellemi halál még ennél is súlyosabb. Mert az utóbbi Istentől, minden élet Forrásától szakít el teljesen és véglegesen: ez a pokol, ahol a lélek legalább úgy fog szenvedni, mint ahogyan a lelkiismeretünk vádlása miatt érezzük olykor, csak ennek sohasem lesz vége... Úgy is mondja ezt a Biblia, hogy sírás és fogaknak csikorgatása lesz ott.

A halál nem megszelídíthető játszópajtás, hanem egy megkerülhetetlen és zord szellemi valóság. Ezt már a kelták papjai, a druidák is tudták. Ők a halál istenét imádták, s az ő kiengesztelésére öltek gyerekeket a mai Halloween háttereként: ennek a rituálénak az alapjai ma is felfedezhetőek a Halloween-napi szokások között.

A halál tehát egy szellemi valóság, de ezt a valóságot Jézus Krisztus már legyőzte! Ezért nekünk nem kell félnünk tőle, de nem is szabad elvitatni az erejét: amíg itt a földön élünk, a halálnak lesz ereje, és fogása rajtunk. Jézus viszont legyőzte a halált és az Ő győzelmében mindenki osztozhat, aki odaadja Neki az életét.

A Halloween része a riogatás is: a szellemek és halottak ábrázolása, boszorkányok, borzalmak és horror-arcú töklámpások. Másokat megijeszteni nem helyénvaló dolog, mert a félelem nem áldás, kivéve akkor, ha istenfélelemről beszélünk. A Bibliában Isten nagyon sok helyen beszél a félelemről, és mindig arra szólít fel, hogy ne tegyük, ne féljünk. A Biblia azt is írja, hogy az ördögök azok, akik rettegnek Istentől, nekünk viszont nem kell Tőle félnünk, hanem Őt kell félnünk, ami azt jelenti, hogy tisztelnünk és szeretnünk kell Őt.

Az is meg van írva, hogy a teljes szeretet kiűzi a félelmet, és ez a szeretet Isten szeretete, amellyel Ő szeret minket. Az Ő szeretetét mindannyian megéreztünk egyszer, amikor keresztények lettünk (remélhetőleg nem az volt az utolsó alkalom, hanem azóta is folyamatosan érezzük).

A félelem valóban káros, sőt, a Biblia szerint vannak, akiket a haláltól való félelem egész életükben rabságban tart. Felmerül a kérdés, hogy ha mi magunk már nem élünk félelemben, mert Isten szeretete megszabadított minket ettől, akkor miért ijesztgetnél másokat? Jézus az egyetlen, aki képes megszabadítani azokat, akik a haláltól való félelmükben egész eddigi életükben rabok voltak. Ő ezt ma is meg tudja tenni. Miért is tipornánk lábbal ezt a szabadítást azzal, hogy rémes dolgokkal félelmet keltünk másokban, meg azzal, hogy töklámpás-gyújtással emlékezünk a halálra?

Nagy probléma, hogy még sok hívő sem áll a helyzet magaslatán, amikor az egész halott-kérdésről van szó. Sokan tájékozatlanok vagy szándékosan tudatlanok e napok valós mibenlétét illetően. Fogalmuk sincs, hogy pl. a Halloween régen milyen ünnep volt. Ha sejtenek is valami nem túl szépet mögötte, elintézik annyival, hogy számukra ez nem a riogatásról szól, mert ők nem úgy ünnepelnek, mint a világ, nem is hisznek az egészben, csak családilag örömködnek egyet... mi ebben a rossz??

Más hívők simán lelegyintik a jó szándékú figyelmeztetést, arra hivatkozva, hogy nem kell fölfújni a jelentőségét, ez nem veszélyes dolog.

Én nem így látom! Halloween szokásai, jellegzetes tárgyai és dekorációi nem ártatlan ünnepi kellékek, hanem jelképeznek bizonyos kultikus és ördögi dolgokat. Csak mert fogalmunk sincs e szimbolikáról, még nem jelenti, hogy ne hatna ránk. Az ördöggel veszélyes dolog játszani, s éppen az óvatlanságunk tesz bennünket tökéletesen sebezhetőekké, amit sátán alkalomadtán ki is használ.

Nem származik semmi jó sem abból, ha olyan dolgokban forgolódunk, amik magukban hordozzák a potenciálját annak, hogy kárt szenvedünk szellemileg. És nem csak mi: hiszen téves iránytűnek is bizonyulunk, amikor mások a mi családi szokásainkból merítve tartják majd meg ezt az ünnepet.

Arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy nem a magunkéi vagyunk. Keresztények vagyunk, ami azt jelenti, hogy nem mehetünk a saját fejünk és a saját vágyaink után. Követők vagyunk, és Isten vezet bennünket. Ha Jézust követjük, és Isten tetszését keressük az életünkkel, akkor már nem az a lényeg, hogy mennyire sérülök meg, ha játszom a tűzzel, hanem hogy mit mondd Isten az ilyenfajta tűzzel való játékról?

Istennek egyáltalán nem tetszik, hogy az ördög munkáit pozitívnak állítjuk be: sem a félelem, sem a halál, sem egy pogány kultusz megünneplése nem szabadna, hogy helyet kapjon egy keresztény otthonban! Amikor ez mégis megtörténik, akkor már nem Isten dicsőítése folyik, hanem Isten ellenségének áldozunk. Hogyan tehetnénk ezt meg, amikor ezzel Istent raboljuk meg a dicsőségtől?

Ne sántikáljunk kétfelé: Halloween egyáltalán nem egy ártatlan ünnep. Az, hogy megemlékezünk és akár a legcsekélyebb formában is megtartjuk ezt a napot, a gyerekeink és az ismerőseink előtt kifejezzük, hogy egyetértünk mindazzal, amiről ez az ünnep szól. Hívőként 'helovinozva' így olyan dolgot helyeselünk, ami Istent gyalázza, és nemcsak a magunk és a gyerekeink, hanem a környezetünk szellemi jólétét is veszélyeztetjük. A tét tehát nagyobb, mint elsőre gondolnánk.

További vizsgálódásra ajánlom:

Idejétmúlt gondolatok a Helloween-ről (új poszt a témában)

Halloween és a keresztény Magyarország (szintén új poszt)

Cuki töklámpások (2009-ben írtam a Halloween-ről)

A mindenszentek eredetéről (egy keresztény felekezet informáló írása)

A Halloween hagyománya (Budapest Töklámpás Fesztivál kissé hátborzongató, de részletes cikke)

Megcáfolható evolúció

2010-10-13T19:00:00.003+02:00

"Az hogy valaki kezelni tudja a számítógépet és olvasni tudja az interneten található írásokat, egyértelműen azt mutatja, hogy az illetőnek van egy bizonyos szintű intelligenciája. Hogy honnan van neki, és egyáltalán az intelligencia honnan van?

Magyarországon egyre többen állítják, hogy csak úgy magától lett, vagy kifejlődött az anyagból, meg ilyesmi. Ez azonban már egyáltalán nem intelligenciát tükröző válasz, hanem egy zsigerből ateista válasz. Egy tipikus fejtől fölfelé evolucionista, fejtől lefelé materialista válasz. (...)"

"Az emberi intelligencia van olyan mértékű, hogy megcáfolja azokat az unintelligens evolucionista válaszokat, amelyek szerint az intelligencia magától jött létre az intelligenciát nem hordozó puszta matériából. Ez a cáfolat már sokszor sok helyen megjelent különböző formákban, azonban az evolucionisták átnéznek rajtuk mint a levegőn.

De hogy valójában ki az intelligens és ki az ostoba, nem lesz örökre homálytól fedett, mert ígéretünk van arra vonatkozóan, hogy Isten nyilvánvalóvá fogja tenni magát minden földi ember számára: "És nagynak s szentnek mutatom, és megjelentem magamat a pogányok sokasága előtt, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr!" (Ezékiel könyve 38:23)

Úgy hogy akinek intelligenciája van, az inkább előbb mint utóbb vizsgálja felül a materialista/evolucionista álláspontját, nehogy váratlanul szembe találja magát az ítélő Istennel. Mert bizony az intelligenciát nem azért kapta az ember, hogy általa megtagadja az Istent, hanem hogy a megcáfolhatatlannak kikiáltott evolúciós elméletet megcáfolja, és a kollektív tudományos hülyítéstől az embereket a bibliai igazságok felé irányítsa."

Ez a két idézet, bár elsőre kicsit ítélkezőnek tűnik, egy nagyon jó kis anyagból származik. Több komolyan elgondolkodtató tényt sorol az evolúciós tan hiteltelenségéről, tudománytalanságáról, olyanokat, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

A fenti idézetek, és az egész anyag hangvétel szempontjából talán erős kicsit, néhol akár lekezelő is lehet, mégis értékes anyag. A stílus oka valószínűleg az, hogy felfokozott lelkiállapotban írták. Vagy csak nem lett visszaolvasván korrigálva a néhol nem odaillő megfogalmazásokat tartalmazó szöveg. Ez viszont keveset von le tudományos és hitvédelmi értékéből, ezért részemről bátran továbbajánlható ez az írás.

Főleg, mivel a teremtés-evolúció párbeszédben az evolúciót képviselő oldal is gyakran ragadtatja magát cinikus és lekezelő kérdésekre, reakciókra...

Hiszem, hogy ennek ellenére nekünk máshogyan kell: szelídséggel, szeretettel fűszerezve a tényeket és a tudományt. Enélkül kisebb eséllyel talál célba a mondanivaló. Úgy hiszem, ez gyengéje az előbb említett szövegnek. Viszont ezt a szöveget nem én írtam, kijavítani a stilisztikát pedig jelenleg túl nagy falat nekem. De mivel a benne felhozott érvek elég erősek, és a teremtés mellett szólnak, úgy hiszem, helyes dolog közzétenni, még nem teljesen szalonképes stílusával együtt is.

Szó mi szó, néhol kapaszkodni kell, hogy az ember követni tudja a gondolatmenetet, de ettől még jó.:)

A LEGJOBBAN „ILLESZKEDŐ” SZERVEZETEK

Alapvetően fontos tényt rejtenek a fenti sorok, mégpedig, hogy a legjobban illeszkedő szervezetek élnek túl, szaporodnak. Ez a lényege az egész evolúciós mechanizmusnak, amiről Kampis György azt állapította meg, hogy „nem tudjuk, hogyan alakulnak ki a komplex szervek,”. Márpedig csak komplex szervek által illeszkedő szervezetek tudnak szaporodni.

És itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol belép az evolúciós spekuláció leghipotetikusabb része, amit csak képzelet által lehet átugrani. Mert még azt erős ráhatással el tudják hitetni, hogy az élet létrejött spontán a vegyi elemek tervezés nélküli összekombinálódásából, de hogy miképpen történik a szaporodás a szaporodási mechanizmusok kialakulása előtt, azt egyszerűen átugorják. Mert miről is van szó?

Azt leszögezhetjük, hogy fejletlen szaporodószervvel semmiféle szaporodás nem vitelezhető ki!

Ha a legjobban illeszkedő szervezetek szaporodnak, akkor kétségtelen, hogy a fejletlen szaporodószervvel rendelkező szervezetek kevésbé jól tudnak illeszkedni, és ez annál inkább válik domináns tényezővé, minél fejletlenebb maga a szervezet, különösen annak a szaporodási mechanizmus által vezérelt szaporodó szerv általi funkcionalitása.

A kérdés az, hogyan jut el a legjobban illeszkedő szervezetek szintjére az a biológiai csodabogár, amely a legkevésbé illeszkedő szervezetek szintjéről indul?! Hiszen maguk az evolucionisták állapították meg, hogy „a legjobban illeszkedő szervezetek élnek túl, szaporodnak”, arra szintre tehát először el kell jutni.

Azonban meg kell jegyezni, hogy itt a sorrend fel van cserélve, mert ugyanis nem a túlélő szaporodik, hanem a szaporodás által lesz túlélő. Ahhoz tehát, hogy túlélő lehessen, szaporodnia kell (mégpedig sikeresen!), ahhoz meg hogy szaporodhasson, a legjobban illeszkedő szervezetek közé kell hogy tartozzon.

Odatartozni pedig úgy tud, ha eleve olyan kezdettől fogva (ami viszont a teremtésre bizonyíték), mert ha nem olyan kezdettől fogva, akkor nem tartozik a legjobban illeszkedő szervezetek közé, vagyis szaporodási gátlás miatt nem lehet túlélő!

Vagyis valahogyan fel kell tornáznia magát a legjobban illeszkedő szervezetek szintjére, hogy túlélő lehessen, viszont túlélő csak akkor lehet, ha a legjobban illeszkedő szervezetek szintjét megüti. Mert ha rögtön nem üti meg a legjobban illeszkedő szervezetek szintjét (hanem éppen fejlődésnek induló szaporodószervvel rendelkezik), akkor az evolúciós elméletet 'üti meg a guta', és beáll kényszerű stroke, az egész evolúciós mechanizmus szélütése.

Az evolucionisták azt állítják, hogy minden egyes komplex szervek által felépülő szervezet eljutott a legjobban illeszkedő szervezetek szintjére, és így tudott szaporodni, túlélni, sőt átalakulni. Ezt pedig úgy lehet elképzelni, mint a hullámvasutat. Az is kap egy kezdő löketet, aztán föl le megy.

Amikor lent van, (éppen átalakulási fázisban), akkor kevésbé illeszkedik, amikor meg fönt van akkor a legjobban illeszkedik. Azután megint lent és megint fönt. A hullám alján van az átalakulási stádium, a hullám tetején meg a kifejlődött stádium.

Azonban gondok vannak ezzel a perpetuum mobile módján funkcionáló mechanizmussal. Ugyanis először fel kell jutni a magasba, hogy legyen lendület a hullámzásra, mert alulról fölfelé csak lassan araszolni lehet. Ha meg nincs elegendő kezdőlöket, akkor az araszoláshoz rengeteg idő kell, és semmi garancia nincs arra, hogy egy idő után ne csússzon vissza a fajátalakulásra vetemedett élőlény az időkilométerekre kinyúló mászókán.

A két képzeletbeli evolúciós dinamó, a mutáció és a természetes kiválasztódás meg éppen hogy nem arról híres, hogy gyorsan dolgozzon (mint egy versenyautó, amely pár másodperc alatt gyorsul fel százra), hanem idő kell neki, hogy kifejthesse a neki tulajdonított áldásos hatását. Mégpedig sok idő, rengeteg idő. Hiszen még a kutyából sem lesz hirtelen szalonna, hát még abból a farkas ősből annyiféle kutya fajta.

[Különben is, az összes kutyafajta a farkasfajból, mint alapfajból származik, és ha nem volna céltudatos tenyésztés, egy idő után nem fölfelé fejlődnének a kutyák valami új fajjá, hanem visszafejlődnének farkassá.]

Ha pedig fajátalakulásról beszélünk (ami az evolúció leglényegesebb momentuma, hogy egymásból eredezteti a fajokat, alulról indulva és fölfelé fejlődve), akkor két faj átalakulási fázisának bármelyik stádiumában kényszerűen meg kell állapítani, hogy az éppen a legjobban nem illeszkedő szervezetek stádiumát jelenti, amely nem biztosítja a szaporodást, ebből kifolyólag a túlélést sem.

A millió évek éppen a gátjai az átalakulásnak, és nem segítői. Mert a millió évek arra lennének jók, hogy létrejöjjenek a legjobban illeszkedő szervezetek. A legjobban illeszkedő szervezetek létrejöveteléhez meg állandóan fenntartott túlélésre van szükség, aminek az előfeltétele a sikeres szaporodás. Ezért az egyik evolúciós fázisból egy magasabb rendű evolúciós fázisba való átmenet nem képzelhető el éppen a legjobban illeszkedő szervezetek szaporodóképességének hiányában.

A teljes anyagot is szeretettel ajánlom mindenkinek, aki úgy érzi, hogy képes a jót megtartani belőle. A teljes anyagot itt olvashatod. Pdf-ben is el tudom küldeni bárkinek, ha kommentben megadod az emailcímedet.

Dicső angyalok, sötét angyalok 4.

2010-10-02T02:00:00.004+02:00

Még mindig van mit mondani, mert nem könnyed ez a téma, és elég tág is. Elifáznál fejeztem be az előző angyalos posztot, s most továbbviszem a dolgot, még inkább belecsapva a sűrűjébe...

Figyelmeztetés: Vigyázat, szókimondó szöveg! Nem szeretnék senkit sem szándékosan megbántani, de teljes szívvel hiszem, hogy mindaz, amit leírtam, igaz. Kérlek, hogy ennek tudatában olvass tovább.

Isten, Jézus és angyalaik nem jelenítik meg magukat okkult szertartásokon. Nem lehet közelebb kerülni az Istenhez sem meditáció, sem jóga, sem ezekhez hasonló tudatmódosító technikákkal, sem kábítószer, vagy más szerek használatával.

Aki ezek közül bármelyiket igénybe veszi, az az ördöggel vagy hitető szellemmel találkozik- efelől semmi kétség, ha Isten Igéjének a fényében látjuk a dolgot. Sok dolgot megtudunk az Igéből:

Istent meg tudja találni az, aki hiszi, hogy Ő van!
Isten mindenkinek ad bölcsességet, aki hittel kéri tőle.
Ő közel van a megtört szívűekhez.
Jézus Krisztus az ajtó, amin keresztül Istennel kapcsolatba lehet kerülni.
Jézus mondja: senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.

Nincsen másmilyen szellemi csatorna, más mód, más elérési útvonal, amely Istenhez közelebb visz, csak Jézus Krisztus. Egyedül Ő a bölcsesség forrása szellemi dolgokban, és földi dolgokban is. Ő minden egyes ember számára elérhető, aki őszinte szívvel keresi az igazságot. A kérdés csak az, hogy tényleg az Igazság-e, amit keresünk, vagy megelégszünk valami mással...

És mi lenne akkor, ha egyszer csak megtalálnád Őt? Ha szembejönne veled és beleszólna az életed gyakorlataiba. Hajlandó lennél ott és akkor Őhozzá igazítani az életedet? Vagy az túl kényelmetlen lenne?

Lehet, hogy inkább a saját fejünk után szeretnénk menni, és a magunk-alkotta világban jól érezni magunkat. Ha így van, akkor talán nem is igazán fontos számunkra, hogy mi az igazság, csak az, hogy jól érezzük magunkat, amíg itt vagyunk.

Jézus ma is szól hozzád, és nem jó, ha úgy mész el mellette, mint egy idegen...

Az Ige fényében az is teljesen világos, így ki kell mondani, hogy Isten nem ad gyógyító hatalmat olyanoknak, akik nem Jézus Krisztus követői. Minden gyógyító hatalom, ami nem Istentől van, az ördögtől van- nincsen köztes út. Ez azonban azt is jelenti, hogy az ördögnek is van természetfeletti ereje, aminek hatására ugyanolyan valóságos gyógyulás következhet be, mint az Isten erejével történő gyógyulás esetében. Illetve majdnem teljesen ugyanolyan.

Ha nem Isten a gyógyító forrás, akkor az ember életének valamilyen másik területén meg fog mutatkozni az ördögi romboló hatás. Az ördög sohasem 'segít' önzetlen szeretete megnyilvánulásaként: bár így tünteti fel magát, de ő nem az emberek barátja, hanem gyűlöli az embereket, és embergyilkos. Nem az emberek boldogulását munkálja, hanem keresi kit nyelhet el. Kizárólag félrevezetés szándékával állítja helyre valakinek az egészségét: hogy ezzel a természetfeletti megtapasztalással hitelesítse a saját erejét. Így a személy szellemileg nyitottá válik további praktikákra, eljárásokra, szellemi találkozásokra, amelyek megakadályozzák, hogy Isten hívó hangját meghallja ill., hogy az igazságra rányíljon a szeme.

Sohasem az dönti el, hogy kitől jön egy kinyilatkoztatás, hogy pozitív érzületre apellál-e. Nem számít, hogy jól érzem-e magam annak a lénynek a jelenlétében vagy félek-e. Nem számít, hogy mennyire mondja ugyanazt, mint amit én gondolok, sem az, hogy a mondanivalója mennyire egyezik a világnézetemmel. Az számít, hogy az Igét megvizsgálva ellentétes-e valamely kijelentéssel ez az új kijelentés vagy sem, illetve hogy megpróbál-e hozzáadni az isteni kijelentéshez vagy sem. Szellemi kérdésekben is a Biblia a fogódzó.

Médiumi felhatalmazás, vagyis élők és halottak közötti közvetítő szerep sem lehet Istentől, mert Isten az övéinek nyíltan megtiltotta halottaktól való tudakozódást, és a jövendőmondást a varázslással együtt.

Érdekes, hogy az ószövetségi történetekben, amikor valakinek megjelent Isten angyala, az a személy, aki ezt átélte, az esetek nagyobb részében nem tudta elsőre megítélni, hogy pontosan jót vagy gonoszat látott-e pl. Jób barátja, Elifáz sem. Gyakori, hogy az ember nagyon megretten egy Istentől jött angyal megjelenésekor. A félelem alapján tehát nem lehet megítélni, hogy kivel állunk szemben.

Van még egy fontos dolog, ez sokakat érint. Merthogy az is előfordul, hogy egy hitető szellem fénylénynek, képzeletbeli barátnak, szellemi vezetőnek, gyógyító energiának, vagy jó angyalnak mutatkozik be, pedig az üzenete, és a körülmények nyilvánvalóvá teszik, hogy nem Isten küldte, hanem sátán fennhatósága alatt áll.

Nagyon tisztán kell látnunk ezt, és józanul megítélni a dolgokat, amikor gyerekeink természetfeletti megtapasztalásaikról rajzolnak, mesélnek nekünk. Sokan örömmel veszik és bátorítják is a képzeletbeli barátokkal, fénylényekkel, angyalokkal való találkozásaikat. Azt gondolják, hogy a gyerekek szellemi nyitottsága annak a bizonyítéka, hogy ők tisztább csatornák szellemileg, mint a felnőttek.

De nem erről van szó, hanem arról, hogy a sátán korra való tekintet nélkül mindenkire ki akarja vetni a hálóját. A gyerekek nem tisztább csatornák, mint a felnőttek, nem is fogékonyabbak, hanem könnyű prédák, mert az igazság igéjében járatlanok és gyanútlanok. A kezdeti 'angyali érintések' nyitottá teszik őket a későbbi szellemi megtévesztésekre. Ezért nagyon fontos, hogy lássuk a saját szellemi védő szerepünket ebben a helyzetben.

Gyerekeink szellemi védelmét is ránk bízta az Úr, nem csak a testüket. És Ő számon fogja kérni rajtunk mind azt, amit engedélyünk alatt néztek, hallottak, tapasztaltak.

Tündérek, boszorkák és varázslók káprázatos világával kapcsolatos mesék, okkult terheltségű filmek, hamis szellemiséget hordozó könyvek, előző életekkel, testen kívüli élményekkel kapcsolatos elbeszélések, gyerekjóga, angyali jelenésekről és földönkívüliekről szóló történetek, asztaltáncoltatás, szellemidézés, boszorkányság, horoszkóp, jóslás és hasonlók... ezek mind terhelik a gyerekeinket szellemileg, mert nyitottá teszik őket afelé a világ felé, amire Isten a keresztényeknek azt mondta, TILOS.

Mi vagyunk gyerekeink szellemi szűrői, és súlyos hibát követünk el, ha teljes szabadságot biztosítunk nekik a szellemvilág kóstolgatásában, vagy akár ha erre biztatjuk őket, kívánatossá tévén számukra ezeket a hamis utakat. Mindezek ártatlan, és veszélytelen dolognak tűnnek a szemünkben, de csak azért, mert figyelmen kívül hagyjuk sátán velünk kapcsolatos szándékait.

Kedves emberek: vegyük már észre, hogy sátán intelligens! Ő nem egy lelassult, logikátlan lény, aki ne tudna megtéveszteni minket! Sokkal nagyobb hatalommal és tudással rendelkezik, mint mi, emberek, és akkor éri el a legkönnyebben romboló céljait velünk, amikor alábecsüljük őt: amikor tudatlanok és gyanútlanok vagyunk a szándékait illetően.

A saját érzéseink egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy kizárólag azok alapján ítéljük meg a helyzetünket- nem egy jelentéktelen valakivel, hanem magával az ördöggel állunk szemben! Egy ilyen angyali lény, bármilyen kellemes formában van is, félrevezethet, s az ördög gonosz angyalaival meg is fogja tenni, ha lehetőséget adunk neki erre. A saját érzéseinknél szilárdabb fogódzókra van szükségünk.

Legyünk józanok, és engedjük, hogy a magunk-alkotta gondolatok helyett a Biblia igazságai szabjanak irányt a természetfeletti dolgokhoz való hozzáállásunkban.

Teremtés...evolúció...őszinteség...

2010-09-02T01:00:00.006+02:00

Régen írtam már, mindenkitől bocsi. Most a londoni netünk rendetlenkedett hosszú hetekig... ma végre megoldódott a probléma. Nemrégen kaptam egy hozzászólást az evolúcióval kapcsolatban írt egyik régi bejegyzésemhez. Nem tettem közzé a kommentet, de nem a tartalma miatt, hanem mert itt terjedelmesebben reagálhatok rá.:)

Így szólt:

"Az x felekezet által szervezett előadáson ott voltam mint érdeklődő, egy francia felekezet meghívott előadója beszélt a hatnapos teremtésről, érdekes volt!

Sok dolog mellett beszélt pl. a megkövesedett fák kialakulásáról. Azt mondta, hogy ezek úgy jöttek létre, hogy villám csapott a fába és a villám megolvasztotta a földet, amit a fa gyökerei felszívtak, és így jött létre a megkövült fa.

Hihetetlen volt számomra, hogy a jelenlévők közül egyik sem hökkent meg ezen a "tényen".

Csak megemlíteném, hogy az olvadt kőzet- talaj, hőmérséklete 900 és 1200 celsius fok környékén van. Hawaii-n a láva kb. 900 fokon buggyan elő, nem tudom elhinni, hogy tanult vagy akár tanulatlan emberek, hogy képzelik azt, hogy egy fa, vagy bármi ezt kibírná.

Azért furcsállom még azt is, hogy a tudományt a sok hívő "élvezi" napi szinten. De, ha beteg vagyok, hopp egy tabletta. Vagy akár, ha nagy a baj egy kis operáció. Meg ugye a számítógép, internet... mind-mind a tudományok terméke, és sorolhatnám ezerszámra, amit a hívők használnak. De bármi, ami konkrétan Biblia-ellenes az egyből tudománytalan, stb...röhej.

Remélem azért ezen is elgondolkodik valaki, és remélem, nem egy moderátor áldozata lesz.
Üdv"

Elgondolkoztató volt, amit Névtelen írt, meg tanulságos is. És úgy érzem, hogy muszáj rá reagálnom.

Áltudományosság.

Sajnos, mi hívők (is), igazunk megvédése érdekében képesek vagyunk blöffölni...

Tudjuk, hogy úgy van, ahogy gondoljuk. Tudjuk, hogy igazunk van. De nem járunk eléggé utána. Sem annak, hogy miben is hiszünk (vagyis, hogy pontosan mit tanít a Biblia), sem annak, hogy mit gondol a másik oldal, a hitünk és gondolkozásunk helyességét megkérdőjelező oldal. Viszont nem szeretnénk felsülni, hiszen úgy gondoljuk, hogy az igazság forog kockán. Nem akarunk sem tudománytalannak, sem tudatlannak tűnni, és úgy érezzük, a hitünk a tét, ezért bevetünk mindent, néha azt is, amit nem kéne: áltudományosságot, hazugságot, bármit, csak alul ne maradjunk egy hitetlennel folytatott vitában. Pedig ez az elveink ellen való...

Néha elég lenne csendesen és alázattal azt mondani, hogy "nem tudom a választ." Nem kell mindet értenünk, hiszen Isten lénye emberi léptékben nem befogadható. Bár a teremtett világ és a teremtés emberi értelemmel megérthető, nem kell úgy tennünk, mintha az evolúcióban hívők minden kérdésére képesek lennénk tudományos igényű feletet adni. S ez nem is baj: vannak olyan keresztények, akik képesek erre, és meg is teszik helyettünk. Ami az evolúcióban hívő embereket illeti: szerintem valójában ők sem értik minden részletét tudományos igényességgel annak, amiben hisznek, s így a részükről nem is annyira fair, hogy azzal vádolják a keresztényeket, hogy nem tud mind megfelelni nekik.

Mindenesetre sokkal egyszerűbb lenne beszélgetni emberekkel a hit dolgairól, ha mi, keresztények ugyanazt mondanánk: ha mind együtt mozdulnánk a Szentírás kijelentéseivel, ami a gondolkozásunkat, és hitünk építőköveit illeti. De nem ez van. És nem azt mondom ezzel, hogy mindig mindenről ugyanazt kellene gondolnia minden kereszténynek, vagy hogy most akkor helyénvaló dolog lenne belebonyolódni a 'melyik az igaz egyház' és 'kinek van jobban igaza' című reménytelen vitába. Nem.

De, ha a saját fejünk után menve nem mozdulnánk el a szélrózsa minden lehetséges irányába, állandóan más szellemi hivatkozási pontok után kutatva, mint Isten Igéje... MI, akik kereszténynek mondjuk magunkat... ha igazán tudnánk az Igét ALAPnak tekinteni: hivatkozási alapnak a tudományos beszélgetésekben, és életünk hivatkozási alapjának, amihez hozzáigazítjuk az életünket... s ha nem akarnánk bölcsebbnek látszani, annál, mint amilyenek vagyunk, ha nem keverednénk ellentmondásokba amiatt, hogy nem igazán éljük azt, amiben hiszünk... akkor nem lennénk nevetség tárgya és botránykő a világ szemében.

Ez itt most sajnos nem a kereszt botránya, amiről pedig a Biblia is beszél- az dicső és áldott botrány lenne! Ez ellenben szégyenteljes, hiszen ez a keresztények emberi gyarlósága, de jobb, ha nevén nevezzük a gyereket, a keresztények bűne: azoké, akik nem járnak utána annak, aminek a szakértőinek mondják magukat, s a többiké, akik emezeket nem igazítják helyre...

Megközelíthetőség kellene, és emberiesség a keresztényeknek. Bevallani, hogy felsültünk, hogy nem vagyunk tökéletesek. Nem vagyunk BŰNTELENEBBEK, mint a világ. Szeretnénk, próbálunk, és nekünk SOKKKKAAAL magasabb a mennyei mérce, s meg is kapjuk ezt sokszor az orrunk alá dörgölve azoktól, akik nem ezen az úton járnak. Azonban itt az ideje belátnom és neked is, hogy ha megszakadunk, akkor sem leszünk bűntelenek, ezen a földön nem.

DE NEM IS KELL ÚGY CSINÁLNUNK, MINTHA AZOK LENNÉNK, HISZEN NEM KELL ANNAK LENNÜNK!

Törekednünk kell, naponta megszentelődésben, bűn-gyűlölésben és Istennel kapcsolatot ápolva Vele járni. Ennyi kell. És ne akarjunk többek lenni, mint a világ, ne akarjunk jobbak lenni. Ne akarjunk a jóságunkkal a nem-hívők fölé kerekedni, mert nem fog menni. Mert ami még nem jön belőlünk természetesen, amilyenekké még nem formálódtunk, annak kár a látszatát kelteni. Sőt, bűn a látszatát kelteni, mert képmutatás. És lelepleződni fájdalmas. Mennyivel felszabadítóbb igazságban, egyenességben, őszinteségben járni! Beismerve azt a fájdalmas igazságot, hogy nekem is vannak bűneim, és én is elrontom néha, mert bármennyire is szeretném, én sem vagyok emberfeletti ember.

A Grand Kanyon-nyi különbség azonban a reménységben és Isten kegyelmében van. Mert ezt a kettőt én birtoklom, te még nem. De jó lenne, ha neked is lenne, ha te is tudnál hinni! Ezért imádkozom, ezért beszélgetünk, ezért próbálok valóságos és őszinte lenni: miattad, hogy meglásd a bennem lévő pluszt, ami nem én vagyok, hanem Jézus Krisztus, az én Megváltóm, aki szeretne a tied is lenni... azt hiszem, ez ennyire egyszerű. Csak mindig túl akarjuk bonyolítani, pedig nem kellene.

(Emellett persze fontos, hogy szívvel adjuk bele magunkat abba, amit csinálunk, és készüljünk föl rendesen, ha már tudományos előadást tartunk a teremtésről...)

("Azután az Úr megteremtette a Szaturnuszt ...
... és tetszett neki, úgyhogy bekarikázta.")

Hit és tudomány

Na, ezzel a részével a hozzászólásnak nagyon nem tudok egyetérteni. Mivel azonban nem ő az első, aki a tudományt a hittel és a Bibliával szembeállítja, úgy hiszem, ezt nem árt világosan letisztázni.

A vád úgy szól, hogy mi keresztények kétlakiak vagyunk, mert egyrészről nem hiszünk a tudományban, hiszen bibliai alapon ítéljük meg a tudományt, és elvetjük, ami nem bibliai, vagyis az egészet úgy ahogyan van. Másrészről viszont használjuk a tudomány vívmányait, holott magát a tudományt elvetjük.

Hogy van ez valójában? A keresztények a Bibliát tartják a viszonyítási pontnak, mégpedig azért, mert az Isten kijelentett Igéje. Teljesen logikus, hogy a tudományt is bibliai alapon fogjuk megvizsgálni. Milyen más alapon kellene megvizsgálnunk? Egyáltalán mások mi alapján vizsgálják? A nem-hívőknek nincsen teljesen objektív referenciájuk.

Nekünk, hívőknek a Biblia a mércénk, ez a hivatkozási pont, amihez a dolgokat mérjük: jó esetben a tudományt is, és az életünket is.

(Nem szeretném, ha úgy tűnne, kérkedek, vagy hogy azt gondolom, hogy mi többek vagyunk. Nem gondolok ilyesmit: Isten kegyelme által lett mindegyikünk, aki hívő, hívővé. Isten Igéje pedig ajándék, nem olyan dolog, ami bárkit mások fölé helyezhet. Arra szeretnék csak rámutatni, hogy mennyire kettős az a mérce, mely elítéli, hogy a hívők a referenciájukra, a Bibliára támaszkodnak, míg tudományosnak tartja, hogy mások referencia nélkül elvetik a teremtést.)

Nem igaz, hogy elvetjük a tudományt. A tudomány fontos és hasznos. A keresztények használják, és nem vetik el! Amit elvetnek, az az áltudomány, mert az áltudomány nem áll meg a Biblia mérlegén. Az evolúció áltudomány, mert nem áll meg a Biblia mérlegén, de egyébként a tudomány mérlegén sem. Nagyon félrevezető az evolúciót a tudománnyal egyenlővé tenni. Az evolúció nem egy tudományos elmélet, hanem egy hit, mivel az evolúcióra nincsen semmilyen tudományos bizonyíték.

Sőt, ez a hit a tudományt nagyban hátráltatja, mégpedig azzal, hogy a benne hívő kutatók szándékosan elhallgatják és folyamatosan visszatartják azokat a tudományos bizonyítékokat, amik nem ezt az elméletet, hanem a teremtést támasztják alá. Az evolúcióra tényként hivatkoznak a tankönyvek, és sok tudományos írás is, úgy, hogy máig sincsen rá meghatározó bizonyíték- ez sem túl tudományos.

Sajnos a keresztények nem egységesen teremtéspártiak: vannak, akik csak névlegesen fogadják el, igazából nem is hiszik, és vannak, akik egyenesen elvetik, és az evolúciót fogadják el. Ennek, a szerintem nem jófajta sokszínűségnek, azonban nem az IQ-szintünkhöz vagy a műveltségünkhöz van köze, hanem ahhoz, hogy ki mennyire ragaszkodik a Biblia abszolút tekintélyéhez az életében. Ez tehát hitkérdés...

Az is igaz, hogy sajnos nem minden hívő eléggé felkészült, amikor teremtés-evolúció vitáról van szó. De csupán, mert valaki nem elég meggyőző, még nem kellene a teremtés koncepcióját erre alapozva teljesen elvetni.

Dicső angyalok, sötét angyalok 3.

2010-08-09T00:10:00.004+02:00

A mostani angyalos poszt 1.részét itt, a 2.részt itt találod. Térjünk most vissza Jób barátjára, akiről már korábban szó esett. Úgy gondoltam, hogy kiírom az egész magtapasztalást, hátha valakinek ismerős lesz, mert már átélt hasonlót, és így könnyebben be tudja azonosítani...

Szó lopódzék hozzám,
s valami nesz üté
meg abból fülemet.
Éjjeli látomásokon való
töprengések között,
mikor mély álom
fogja el az embereket.

Félelem szálla rám,
és rettegés,
s megreszketteté
minden csontomat.

Valami szellem suhant el előttem,
s testemnek szőre felborzolódék.
Megálla, de ábrázatját
föl nem ismerém,
egy alak vala szemeim előtt,
mély csend, és szót hallék:

Vajjon a halandó
igaz-é Istennél:
az ő teremtője előtt
tiszta-é az ember?

Imé az ő szolgáiban
sem bízhatik
és az ő angyalaiban
is talál hibát:

Mennyivel inkább
a sárházak lakosaiban,
akiknek fundamentumok
a porban van,
és könnyebben
szétnyomhatók a molynál?!

Reggeltől estig gyötrődnek,
s anélkül, hogy észrevennék,
elvesznek örökre.

Ha kiszakíttatik belőlök
sátoruk kötele,
nem halnak-é meg,
és pedig bölcsesség nélkül?

(Jób könyve 4:12-21)

Nézzük meg ezt az igerészt kicsit közelebbről.

A körülmények roppant nyomasztóak voltak. Képzeljük csak el, mi mit éreznénk, hogyha az éjjel csendjében, félálomban megjelenne az ágyunknál egy ismeretlen...

Jób barátja, Elifáz, aki a fenti jelenést elbeszéli, előbb hangot, neszezést hallott az éjszakában, azután feltűnt előtte egy sötét arcú alak. Közeledte nagyon megrémítette őt: a félelemtől libabőrös lett, és reszketett, mint a nyárfalevél.

Felmerül a kérdés, vajon Elifáz Istentől küldött angyallal találkozott, vagy sátán angyalával? Hogyan lehet ezt kideríteni?

A félelem nem jelzi egyértelműen, hogy a lényt ki küldte. Ez az érzés nem ad elegendő támpontot. Az üzenet viszont már sokkal többet elárul. Sőt, ha elkezdjük megvizsgálni a kijelentéseket az Ige mérlegén, egészen bizonyos dolgokat ki lehet mondani.

Akkor nézzük.

Vajjon a halandó
igaz-é Istennél:
az ő teremtője előtt
tiszta-é az ember?

Ebben a kérdésben benne van, hogy ez a lény tud Isten létéről. Tud arról is, hogy az embereket Isten teremtette. S tud a bűnről, ami az embert bemocskolja. Úgy is mondhatnánk, hogy az éjszaka sötétjében abszolút keresztény témákat boncolgat a kérdésével. Ennek alapján akkor kimondhatjuk, hogy ő Isten angyala volt? Nem. Hiszen a Bibliában az áll, hogy:

Te hiszed, hogy az Isten egy.
Jól teszed.
Az ördögök is hiszik,
és rettegnek.
(Jakab 2:19)

A szellemi életben hasznos, ha pontosan ismerjük az ellenségünket.

Sátán és az ördögök tudják, hogy Isten létezik. Ők jól ismerik Őt: levettetésük előtt a mennyben látták erejét és tapasztalták hatalmát, s volt, amikor szemtől szemben álltak Vele. Az ördögök tehát pontosan tudják, hogy kivel állnak szemben, amikor Istenről van szó. Mi viszont nem mindig vagyunk ezzel tisztában: sem Isten erejét, sem sátán személyét nem ismerjük, pedig ismerhetnénk, mert a Biblia beszél ezekről.

Mivel viszont nem ismerjük, könnyen leszerelhetőek vagyunk. Ha valami ártalmatlannak látszik, azt vizsgálat nélkül, jóhiszeműen elfogadjuk. Ha valaki hívőnek látszik, az számunkra hitelesíti az illető szándékait. Pedig sátán is hisz, de ettől még nem a jó oldalon áll. (Többé már nem.)

Ne engedjük, hogy megvezessen a csomagolás! Nézzünk a dolgok mögé, az álarc mögé, a szándék mögé... Ne becsüljük alá az ördög képességeit, amikor a megtévesztésről van szó. Lássuk a szellemi színteret Isten szemével: Jézus is így tett földi élete alatt. Ő nem lett szégyenlős, amikor az ördög munkáját nevén kellett nevezni- mi se szégyelljük kimondani, amiről nyilvánvalóan tudjuk, hogy az ördögtől van.

Imé az ő szolgáiban
sem bizhatik
és az ő angyalaiban
is talál hibát:

Kiderül, hogy ez a lény arról is tud, hogy vannak természetfeletti lények, s azt is tudja, hogy nekik kapcsolatuk van Istennel, mégpedig hogy a szolgái ők. Ez helyes dogmatika. Ugyanakkor, van még valami, amit kimond, s erre fel kell, hogy kapjuk a fejünket.

"... nem bízhatik..." "...talál hibát..." A Biblia azt írja, hogy az angyalok dicsőítik Istent, és hogy Neki szolgálnak. A bizalmatlanság olyan jellemvonás, ami nem tartozik Isten lényéhez. Ő jól ismer mindenkit, és pontosan tudja, hogy ki mire képes. Az angyalokat is a képességeik szerint küldi. Neki nincsen arra szüksége, hogy bízzon másokban, hiszen Ő mindent tud és mindent megtehet.

Hogy az angyalokban Isten hibát talál, ez is ellentétes az Ige kijelentésével, hiszen Isten szent, és ahhoz, hogy Isten közelében szolgálhassanak, nekik is szentnek kell lenniük. A szent azt jelenti, hogy hiba, és bűn nélkül való. Ez tehát kizárja, hogy ma Isten hibát találjon angyalaiban. De nem volt mindig így, hiszen volt egy lázadás a mennyben, a lázadás pedig bűn.

És itt el kell gondolkozni. Vajon melyik angyal érezheti úgy, hogy Isten bizalmatlan? Melyik angyalban talált hibát Isten?

Mennyivel inkább
a sárházak lakosaiban,
akiknek fundamentumok
a porban van,
és könnyebben
szétnyomhatók a molynál?!

Eszerint a kijelentés szerint Isten az emberekben is talál hibát. Ez igaz. De a megfogalmazás olyan, hogy újra gondolkodóba kell esnünk. Sárházak lakosai? Vajon Isten küldöttje nevezheti-e ilyen néven azt, akihez szolgálatra küldetett? A Biblia szerint a hívők angyalok fölött is ítélkeznek majd, ami egy rejtély, de igaz.

Szétnyomhatók a molynál? Kinek állhat szándékában elpusztítani az embert, szétnyomni, mint egy molyt? Azt hiszem, hogy ezen a ponton válik bizonyossá az ihletés. Itt már ki lehet mondani, hogy hiába a keresztény szóhasználat, hiába a komoly gondolatok, ez a lény nem lehet Isten angyala.

Reggeltől estig gyötrődnek,
s anélkül, hogy észrevennék,
elvesznek örökre.

Elvesznek örökre? -Ez nem helytálló. A Biblia arról tesz tanúságot, hogy Isten nem akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy MINDENKI megtérjen.

Igaz, hogy ennek ellenére sokan a saját akaratukból mégis a Jézus Krisztus nélküli utat választják, s ezáltal valóban el fognak veszni örökre, de Isten, és az Ő angyalai az emberiség felé elsősorban a reménységet, nem pedig a kárhoztatást kommunikálják. Ellentétben sátánnal, aki számára nincsen reménység, s aki mindegyikünket vádol, és kárhoztat a gondolataink szintjén, és Isten előtt is. Nem Isten akarja tehát, hogy mindenki elvesszen, hanem sátán...

Ha kiszakíttatik belőlök
sátoruk kötele,
nem halnak-é meg,
és pedig bölcsesség nélkül?

Úgy hiszem, hogy ez az, amit az ördög szeretne: hogy bölcsesség nélkül elvesszünk. De az Ige szerint nem kell, hogy így legyen, hiszen bárki nyerhet bölcsességet Istentől. Aki Tőle kér, hittel, annak Ő vonakodás nélkül ad.

A lény tehát, aki Elifáznak megjelent, nem Isten küldötte volt, hanem sátán angyala, aki Elifázt megtéveszteni jött. Sajnos Elifáz nem volt résen, és lépre ment. Jób könyvében továbbolvasva látszik, hogy Elifáz nem ítélt helyesen, hanem felvette az angyal-sugallta kárhoztató mentalitást Jóbbal szemben. Ez nem volt helytálló, és emiatt Isten majdnem elpusztította őt, két barátjával együtt.

Elifáz hibázott, amikor az éjszakai látomást vizsgálat nélkül elfogadta, s a saját véleményét erre alapozta. És ez a hiba majdnem az életébe került. Isten azonban kegyelmes volt hozzá is, és Jób személyére való tekintettel, valamint az ő közbenjáró imádságának hatására megtartotta Elifáz, és a másik kettő életét.

Ebből a történetből fontos tanulság, hogy csak azért, mert valakinek megjelenik egy lény, és mond bizonyos pozitív, vagy igaznak látszó dolgot, még nem biztos, hogy Istentől jött követről, és Isten-üzente kinyilatkoztatásról van szó. A megtapasztalás kétféle forrásból jöhet, és azt amire kimondhatjuk, hogy nem Istentől jött, gondolkodás nélkül el kell vetni!

Csak egy kicsi ferdítés, egy csepp eltérés az Ige igazságától: ennyi éppen elég ahhoz, hogy olyan dolgokba merüljön az ember, ami már nem Isten útja. Mert a csepp után jön még egy csepp, és még egy... a szellemi ítélőképesség hamar eltompul, s nem lehet tudni, mikor érünk el odáig, ahonnan már nincsen visszaút.

Éppen ez az ördög körmönfont terve: rávenni bennünket, hogy csak egy kicsi dologban engedjünk neki és rá hallgassunk. Hiszen ez már bűn, mert mindig, amikor rá hallgatunk, akkor elutasítjuk az igazságot, és elhiszünk egy hazugságot. Egy hazugság pedig képes erős várrá válni az életünkben, s minden ilyen vár eltávolít Istentől. Pedig egyikünk sem arra lett elhívva, hogy Jézus Krisztus nélkül élje le az életét, sem nem arra, hogy a hit dolgában hajótörést szenvedjen, másokat is magával rántva a mélybe...

Isten jót gondolt felőlünk, s ha mindvégig megtartjuk a reménységet, nem fogunk megszégyenülni.

Légy bátor vizsgálódni, és légy szabad kimondani az igazságot! Annyi helyen harsog a hazugság, és olyan sok nyíltan hirdetett megtévesztő út van. Ha mi csendben hallgatunk, amikor látjuk, hogy mások életében a sátán rombol, s hogy rossz felé mennek, akkor hogyan fognak azok megmenekülni? Ne tévedjen meg a lábunk, hanem kompromisszumok nélkül egészen ragaszkodjunk az igazsághoz. A tévutakkal kapcsolatban pedig vállaljuk nyíltan az igazságról való beszédet.

Csendvége és szivacsság

2010-08-06T20:00:00.002+02:00

Nagyon hosszú ideig hallgattam. Nem hagytam el a blogoszférát, csak nem írtam. Pár hete Angliába költöztünk a családdal: nem véglegesen, de hosszabb időre. És ezzel együtt az elmúlt sok hétben befelé-élős időszakom volt.

Írhattam volna előbb is, és többször neki is rugaszkodtam. De úgy éreztem, hogy olyan 'semmilyen' az egész: nem én voltam, mert akkor még nem volt, ami kijöjjön belőlem.

Talán blog-betegség, nem tudom, de nekem sokszor vissza kell magamat fogni, mert amikor valami, bármi történik velem, vagy bennem, akkor rögtön megosztanám a gondolataimat, és blogolnék róla. Azonban amikor leírom, az már kifelé is megy, és én úgy vagyok ezzel, hogy amit még nem tanultam meg, ami még nem kiforrott gondolat, azt csak megélni szeretném, közzétenni nem.

Kicsit szivacsként működök: van, amikor az a jó, ha csak befelé szívom a nedvességet. Ilyenkor napokon, heteken át csak megélem a dolgokat magamban; s az Úrral, meg a közvetlen környezetemmel osztom meg. Kell, hogy megérjenek bennem a dolgok. Kell hogy átmenjen a szűrőimen és átformáljon, ha kell. És kell, hogy Istennel párbeszédben az adott dologhoz való megfelelő hozzáállást kialakítsuk. Hogy ne terápiás blogolás legyen, ami kijön belőlem, hanem valami más.

Ne értsetek félre; egyáltalán nem ítélem el, aki terápiás blogol. Sőt, engem is kísértget időnként, hogy a tőletek várt megerősítés végett írjak. De magamra nézve ezt nem tartom elfogadhatónak, hiszen másféle referenciám kell, hogy legyen: elsősorban nem emberek, hanem Isten. És persze emellett nagyon jól esik minden visszajelzés: gyakran áld meg az Úr egy-egy ti gondolatotokon keresztül.

Hálás is vagyok Neki, hogy felhasznál benneteket az én életem formálására. Többek között ezért is érzem úgy, hogy nektek is, meg magamnak is tartozom azzal, hogy arról írok, ami igazán fontos, hogy ti is arra reagáljatok, ami igazán fontos. Néha persze másról is írok, de azt is igyekszem a fontos dolgokkal összekötni.:)

Számomra tehát akkor van itt a blogolás ideje, amikor eleget szívtam fel ahhoz, hogy legyen mi kijöjjön. És ha már kijön, akkor olyan tudjon kijönni, ami elég kiforrott, és ami eléggé én vagyok. Ami nem álarc, és legfőképpen: ami áldás lehet a többieknek.

Most épp kifelé jövök a befelé élésből, és már meg tudom fogalmazni a dolgokat... A félig elkészült posztok végre be lesznek fejezve- jó reménység szerint hamarosan. Szóval nemsokára jövök. Te is szivacsként működsz?

Nélküled?...

2010-06-20T10:00:00.011+02:00

Meglátogatsz időről időre. Amikor úgy tűnik, eltűnnek a kapaszkodók az életemben, akkor jössz. Mintha megéreznéd, hogy reménytelen és összezavarodott vagyok a világ dolgaitól. Hadd mondjam most el, hogy mennyire szeretlek. A szereteted olyan hatalmas: olyan csendesen és békességgel közelítesz, hogy lehetetlen visszautasítsalak, mert Rád van szükségem. Amikor nem jössz, kétségbeesek, mert szükségem van Rád. Ne hagyj el sosem, mert mindig érezni akarom ezt a kiszolgáltatottságot, amit a Neked való engedelmesség jelent. JÓ a közeledben lenni, és egyre jobb, ahogyan elmerülök benne.

Köszönöm Uram, hogy jöhetek Hozzád szavak nélkül, jöhetek magyarázkodás nélkül, a helyzet felvázolása, bűnbakkeresés nélkül. Mert Te érted, Te mindent tudsz anélkül is. És Te nem utálsz meg az ezredszer elkövetett vétekért, és nem gyűlölsz meg azért, mert már megint azt mondtam, hogy Hozzád szeretnék hasonlítani, de a mindennapjaim meg vannak telve azzal, ami Tőled messze visz- olyan bűnös érzésekkel, gondolatokkal és hozzáállásokkal, amiket féltve őrzök és védek, mintha az lennék ÉN. Féltem a bűneimet a Te szemed elől, pedig ha megszabadulnék, ha átengednék MINDENT Neked, akkor nem veszteném el a személyiségemet, hanem éppen az lehetnék, akivé Te terveztél.

Olyan sok elszántság van bennem, de ha a vágyaim a Tiédet tükrözik, akkor a mindennapok miért állnak ennyire távol Tőled és a Te szentségedtől? Miért restülök meg a közeledésben, és a Veled való beszélgetésben? És miért nincs Benned semmi ítélkezés, hogyan tudsz mindenestül elfogadni, amikor én tele vagyok előítélettel és önteltséggel?? Máskor meg nem látom magam értékesnek és alulértékelem mindazt, ami Tőled jön. És azt mondom, nem jól vannak a dolgok úgy, ahogyan Tőled kaptam, mert nehéz, vagy mert reménytelen és megváltoztathatatlan a bennem és a körülöttem lévő helyzet. De Te mégis változtatsz.

Engem változtatsz meg és mindent- Te értem megteszed, és csodálatosan formálsz. Nem értem, nem látom át a Te tetteid mélységét, és nem tudom befogadni azt a bölcsességet és szeretetet, ami irányít Téged, amikor lehajolsz Hozzám, és mint egy Mérnök, a helyére illeszted életem szerte heverő építőkockáit. És már LÁTOK és már HISZEK és már képes vagyok ELHAGYNI a bűnt és magamhoz ÖLELNI mindazt, ami Tőled érkezik. Ezt csak TE tudod megtenni Uram, és ez olyan nagyon jó!

Vissza akarok térni oda, ahonnan kiestem: a Te fülembe lehelő közelségedbe, ami betölt és szinte megrészegít, ami megfordít és átalakít, ami nagyon nagyon békés és jó. Teljes elfogadás, teljes béke, teljes áldás, teljes szeretet: I_S_T_E_N. Nagyon szeretlek Uram, a Tiéd vagyok: eméssz el, használj engem, szólj, tisztíts és maradj az enyém MINDÖRÖKRE.

Végre elérhető!

2010-06-15T10:00:00.005+02:00

Az otthonoktató konferencia hang-, és videóanyaga túljutott a megszerkesztés procedúráján: nagyon jó kis anyag lett, és mától hozzá lehet jutni! Ha érdekel 5 órányi felvétel otthonoktatás, keresztyén gyereknevelés, illetve tanulás/tanítás témakörében, úgy bővebb információt e-mailben kérhetsz.

E-mail cím: otthonoktato.konfi (kukac) gmail (pont) com

(Ha részt vettél a konfin, illetve ha otthonoktató vagy ÉS levelezésben voltunk a konfival kapcsolatban, akkor neked már küldtünk értesítést. Amennyiben nem kaptad meg, írj emailt a fenti címre.)

Figyelem!
Ez a lehetőség csak július 6-ig elérhető!

Evolúció, a tudomány mai állása szerint...

2010-06-11T18:30:00.002+02:00

Te tudományos alapon miben hiszel? Mi, keresztyének sokszor megkapjuk azt a vádat, hogy tudománytalan dologban hiszünk, amikor megfogalmazzuk azt a meggyőződésünket, hogy az univerzumot Isten teremtette. Pedig úgy tűnik, hogy lassan átfordul a helyzet, és aki a tudományos felfedezésekkel együtt akar haladni, annak kell újragondolnia az evolúcióval kapcsolatos meggyőződését.

Tudományos vizsgálódások miatt egyre inkább úgy tűnik, hogy a világ nem valami által létrejött, hanem Valaki által létrehozott. És benne mi is. És ha komolyan utánagondolunk, ez sok mindent megváltoztat.

Ha azt mondod, hogy te a tudományra építed a világnézetedet, akkor azt is észbe kell venned, hogy annak mai állása szerint nem biztos, hogy a darwini evolúcióelmélet fenntartható. Ez egy új és érdekes helyzet. Engem felvillanyoz. A közel 70perces videó nagyon érthetően mondja el, hogy miről is van szó.

( Érdemes hagyni, hogy betöltődjön. Ehhez az elindító gombra kattintás után a pillanatgombra kattints. A géped gyorsaságától függően 10-15 másodpercet kell várakozni. Így nem akad majd folyton le.)

Az élet rejtélyének megfejtése

Merényi | MySpace Video

Dicső angyalok, sötét angyalok 2.

2010-06-04T01:30:00.008+02:00

Kikkel találkoznak azok, akik láttak vagy rendszeresen látnak alaktalan sötét vagy fényszerű lényeket? Itt nincsen szó arról, hogy ezek angyali jelenések lennének. Illetve igen, de nem úgy, ahogyan sejtjük.

Jó pár bejegyzéssel ezelőtt leírtam a gondolataimat Isten engedelmes angyalaival kapcsolatban. Sajnos nem csak ilyenek léteznek, hanem vannak egykor engedetlenné vált, Isten akaratával szembemenő lázadó angyalok is. Róluk szeretnék ma írni kicsit, erről a 'másik' oldalról, a szellemi világ sötét oldaláról. Ez talán magyarázatot fog adni az előbb felvetett kérdésre.

A Biblia szerint vannak angyalok és vannak démonok. A démonok más néven gonosz angyalok. Az ő céljuk a megtévesztés, hiszen uruk sátán, akit Jézus az Igében Hazugság Atyjának is nevez, mivel nincsen benne igazság. Jézus így mondja ezt, azoknak a zsidóknak, akik nem hittek benne:

Ti az ördög atyától valók vagytok,
és a ti atyátok kívánságait
akarjátok teljesíteni.
Az emberölő volt kezdettől fogva,
és nem állott meg az igazságban,
mert nincsen őbenne igazság.
Mikor hazugságot szól,
a sajátjából szól;
mert hazug és hazugság atyja.
(János evangéliuma 8:44)

Amikor valakinek megjelenik egy lény, akkor a kérdés mindig az, hogy ki küldte őt és milyen céllal jön. Az Igében csak párszor találkozunk azzal, hogy gonosz angyalok valakinek szemtől szemben megjelennek. Ezek közül az egyik 'eset' Jób könyvében olvasható. (Erre még egy másik alkalommal bővebben kitérek.)

Jób barátja annak ellenére, hogy istenfélő volt, mégis egy hitető szellemre, gonosz lényre hallgatott. Ez a lény őt téves következtetésre vezette: féligazságot mondott neki, ami félig hazugság volt, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez a barát olyan helytelenül ítélje meg Jób helyzetét, amivel sok kárt okozott neki, s amiért ez a barát Isten fenyítését is magára vonta.

Ebből az lehet a tanulság, hogy a hívők is megkörnyékezhetőek a sátán félrevezető jeleivel, tehát szükséges szilárdan és józanul állunk az Ige talaján, amikor a démonok kérdéséről van szó.

Amikor Ádám és Éva találkozott a kígyóval Éden kertjében, akkor is ugyanezt a féligazságos módszert használta sátán, hogy az embert becsapja. Ami 90% igazság, és mindössze 10% hazugság, abban nyilván nehezebb tetten érni a 10%-ot és könnyebb kihangsúlyozni a 90%-ot. Igaz tehát a mondás, hogy az ördög a részletekben rejtőzik... illetve a részletekben is ferdít. Sajnos ezt a tényt gyakran naivan figyelmen kívül hagyjuk, amikor a saját életünkben kellene tetten érni az ördög hazugságait, mert elfelejtjük, hogy kivel is állunk szemben, ki a mi Ellenségünk.

Sátán intelligens lény, valamikor Isten főangyala volt. Ma a gonosz angyalok fejedelme: a fő-lázító, a levettetett fényes hajnalcsillag, s az Ige azt is írja róla, hogy a testvérek vádlója. Emberi oldalról ugyanúgy nagy hiba alábecsülni az ő erejét és intelligenciáját, mint túlbecsülni azt. Veszélyes megközelítés, ha azt gondoljuk, hogy keresztyénként az ördög már nem árthat nekünk! Ő az Ige alapján sokkal hatalmasabb lény, mint az ember és valószínűleg okosabb is, mint mi.

Ez a lény pedig minden erőfeszítésével azon van, hogy Isten terveit tönkretegye. Munkálkodása minden egyes ember ellen irányul, és mind testi, mind lelki romlásba akarja őket taszítani. Ez alól a keresztyén család sem kivétel, sőt az az igazán nagy győzelem számára, amikor munkája nyomán Isten egyik gyermeke vérzik el a szellemi csatározásokban. Hiszen ezzel elerőtlenítheti a többi hívőt is, a világot pedig megbotránkoztatja, ami miatt nehezebben tudnak rátalálni az igazságra és megtérni. Sajnos nem minden keresztyén látja ennek a jelentőségét.

Sátánnak tehát a pusztulás a közege és a romlás: az előbbi ige említi is róla, hogy emberölő. A sugallatai, amikkel az embert bűnökre ráveszi hazugságokon alapulnak. A hazugság és a megtévesztés fegyvertárának igen fontos eszköze, és ezért nagyon észnél kell lennünk, amikor egy félálomban vagy magányunkban felbukkanó szokatlan jelenésről vagy lényről próbáljuk eldönteni, hogy Isten küldte-e vagy sem. Nem minden az, aminek elsőre látszik, és a megtévesztés mindig alkalmas arra, hogy rávegyen: Isten igazsága helyett valami más kijelentésre hallgassunk. Ami pedig nem igazság, az az igazság Forrásától távolít el: magától Istentől.

Ennek ellenére az a hozzáállás sem helyénvaló, ha kórosan félünk és túlmisztifikáljuk az ördög ténykedését, erejét, hiszen ő a keresztények számára már legyőzött ellenség. Sajnos a filmek és a könyvek gyakran szeretik kiegyensúlyozottnak bemutatni az erőviszonyokat, vagy még inkább, a sötétség hatalmát kihangsúlyozni, amikor a jó és a gonosz harcát megjelenítik valamilyen történetben, hiszen így izgalmasabb és fogyaszthatóbb a nagyközönség számára.

Ez azonban egyáltalán nem biblikus megközelítés, mert az Igéből tisztán látszik, hogy soha nem volt egyenlő erők közötti a küzdelem: Isten, aki a Teremtő, öröktől fogva végtelenül hatalmasabb volt, mint sátán, aki egy angyal, egy teremtmény. Az igaz, hogy amikor Jézus a Földre jött, és emberré lett, akkor ott a harc tényleg nagyon komoly, kimenetele pedig kétesélyes volt, de végül Jézus győzelmet aratott a sátán seregei felett, és ezt nagyon szemléletesen leírja az Ige.

És titeket, kik holtak valátok
a bűnökben
és a ti testeteknek
körülmetéletlenségében,
megelevenített együtt Ővele,
megbocsátván minden bűnötöket,
Az által, hogy eltörölte
a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást,
amely ellenünkre volt nekünk,
és azt eltette az útból,
odaszegezvén a keresztfára;
Lefegyverezvén a fejedelemségeket
és a hatalmasságokat,
őket bátran mutogatta,
diadalt vévén rajtok abban.
(Kolossé 2:13-15)

Maga a háború kimenetele tehát eldőlt már, mert Jézus Krisztus nemcsak megnyerte nekünk, helyettünk a sátán elleni küzdelmet, hanem végső megsemmisítő győzelmet aratott fölötte, ami örökre megváltoztatta a szellemi hatalmi viszonyokat az emberiség felett. Ez alatt azt értem, hogy Jézus győzelme óta az emberiség minden egyes tagja számára potenciális lehetőség nyílik az ördög uralmából való szabadulásra, ami alatt mindenki születésétől fogva vesztegel. A bűnei miatt, amik rabbá teszik az embert, és Isten elleni lázadásban tartják az Ellenség oldalán.

Ezzel szemben viszont keresztyénként van egy nagyon erős reménységünk, s e győzelem miatt mi is napról napra bízhatunk Isten megtartó erejében. Ő valóban meg tud őrizni, s a Szentlélek le tudja leplezni a csúsztatásokat azok előtt, akik az Úrban bíznak és nem emberek bölcsességére próbálnak támaszkodni ezekben a szellemi kérdésekben. Sajnos mindezt nem lehet elmondani az emberiség maradék részéről, s ez kell, hogy megindítsa a szívünket azok iránt, akik nem fiai Istennek.

És néktek kenetetek van a Szenttől,
és mindent tudtok.
Nem azért írtam néktek,
mivel nem ismeritek az igazságot,
hanem mivel ismeritek azt,
és mivel semmi sincsen az igazságból,
ami hazugság.
(János 1.levele 2:20-21)

Józanok legyetek, vigyázzatok;
mert a ti ellenségetek, az ördög,
mint ordító oroszlán szerte jár,
keresvén, kit elnyeljen:
Akinek álljatok ellen,
erősek lévén hitben,
tudva, hogy a világban lévő atyafiságotokon
ugyanazok a szenvedések telnek be.
(Péter 1.levele 5:8-9)

A helyes hozzáállást az Igéből több helyen is láthatjuk. De vajon hogyan viszonyult Jézus ehhez a kérdéshez, amikor itt a Földön járt? Jézus számolt az ördöggel: tudta, hogy nem egy jelentéktelen valakivel van dolga. Tudta, hogy az ő pusztító munkája fű alatt, leplezetten ugyanúgy működik, mint nyíltan, az embereken keresztül. Tudta, hogy nem csak Őt elhitetni és félrevezetni jött, hogy ezzel rávegye a bűnre, hanem embereket felhasználva csüggedtté és békétlenné akarja tenni, hogy Isten közelségétől, erejének forrásától elszakítsa Őt. A mi életünkben is éppen így végzi romboló munkáját.

De Jézus ismerte az ördög szándékát és nem érte váratlanul a vele való találkozás: számított arra, hogy mindezt meg fogja tapasztalni. Tudta, hogy előbb-utóbb keresztezik egymást az útjaik, és imádkozva készült erre. S mivel sokat imádkozott, a Szentlélek tudta vezetni és késszé tudta Őt tenni mind a rejtett, mind a nyílt szellemi konfrontációra.

Mert nem vér és test ellen
van nékünk tusakodásunk,
hanem a fejedelemségek ellen,
a hatalmasságok ellen,
ez élet sötétségének világbírói ellen,
a gonoszság lelkei ellen,
melyek a magasságban vannak.
Annakokáért vegyétek föl
az Istennek minden fegyverét,
hogy ellentállhassatok ama gonosz napon,
és mindeneket elvégezvén megállhassatok.
(Efézus 6:12-13)

Te vajon mennyire vagy tudatában e szellemi dimenzió létezésének, és az ördög ilyenféle munkáinak a saját életedben? Milyen gyakran imádkozol? A Szentlélek napi vezetése alatt álló felkészült személy vagy? Vagy inkább titkos bűnökkel terhelt, a mindennapi élettől lenyomott 'lehorgasztott fejű',vergődő keresztyén?

Jézus felkészült volt. És te is lehetsz felkészült. Ha tudod, hogy ki az ellenséged, mi az ő célja és miféle harcmodorban harcol, akkor fel tudod magadat vértezni vele szemben. Az Igében mindezek a dolgok le vannak írva, csak el kell kezdeni tanulmányozni az ide vonatkozó részeket. És ami még Jézus komoly ütőkártyája volt sátánnal szemben: az az Istennel való mély kapcsolat.

Te vajon hogyan állsz ezzel ma? Kerülgeted Őt, vagy a legbensőségesebb Barátod, Mentorod, Vezetőd és mindenekelőtt Urad Ő?

(Az oroszlános képet tőle hoztam.)

Kereszt-út...

2010-05-28T00:20:00.004+02:00

Az utóbbi néhány nap szellemi történéseit körülbelül így lehet összefoglalni: kemény formálásban részesülök, Isten helyreigazít és csiszol a hozzáállásomon. És nekem ez fáj: leginkább az önérzetemnek. Az utóbbi napokban önsajnálatból önigazolásba, és onnan az Úr lábai elé estem. Nem nagyon megy nekem ez a dolog: nehéz volt letennem a saját igazamat, s még mindig kísért olykor. Mert nehéz nem másokra nézni, hanem arra, amire az Úr akarja, hogy nézzek. Ez jelen esetben a saját életem, a saját családom, és azok a hozzáállások, amik nem voltak eddig megfelelőek bennem.

Ez most úgy tűnik, mintha mellékvágányra ment volna az életem, vagy hatalmas kudarcok érnének, pedig nem így van.

Mindazonáltal, Isten egészen eddig a pontig megengedte, hogy ott legyen a szemellenző a szemem előtt bizonyos dolgokkal kapcsolatban. De ez most eltűnt, és egyre tisztábban és súlyosabbnak látom a saját gyengeségemet. És most olyan jó lenne arra néznem, hogy de hát másoknak is vannak gyengeségei, még az enyéimnél sokkal súlyosabbak is, s nem fair, hogy azokat jóságosan elnézi az Úr, engem meg nem hagy ellenni.

De erre nem nézhetek. Már nem. Mert az nem mentség, hogy mások mit csinálnak. Az sem mentség, hogy mit nem csinálnak. Az sem, hogy a környezetem, a barátaim milyen döntéseket hoznak, és hogyan állnak az Úrral. (Vagy hogyan sem...) Ez teljesen lényegtelen, mert Isten az, Aki előtt állok, leplezetlenül, s Őelőtte minden magam-felépítette védekező érvem olyan szegényesnek és gyenge lábakon állónak tűnik...

Pár napja belenéztem az Ige-tükörbe: mintha az Úr arcába néztem volna, és Neki nem tetszett, amit látott bennem. És nekem sem tetszik, csak én eddig eléggé megengedő voltam magammal azokban a dolgokban. De ha egyeztetni kell a nézetemet, akkor muszáj úgy látnom, ahogy engem lát az Úr. És ez változásra ösztönöz. Ez jó és ez nem jó.

Jó, hiszen ebben a formálásban Isten szeretetét tapasztalom, ami továbblendít és messzebbre vezet, mint azt hittem vagy gondoltam. És rossz is, mert igazán illúzióromboló megtapasztalás számomra, hogy még mindig mennyi testi van bennem, mennyi óember, mennyi ÉN. Azt hittem, ezeken a bűnökön már túlvagyok, hogy én ennél már szentebb vagyok- de nem. És ezt rosszul esik látnom. De legalább látok. Látok... mert Isten adott valamennyi világosságot.

Most nem az volt, ami szokott lenni: hogy olvasom az Igét, és közben változom. Hanem olvastam az Igét, és szíven talált, amit olvastam. De nem úgy, hogy nagyszerű, hihetetlen, mennyire szeret az Úr! Hanem úgy, hogy ejnye, meg jaj nekem... Most azt érzem, amit már nagyon rég éreztem, olyan rég, hogy nem tudom eldönteni, hogy valaha tényleg éreztem-e ezt, vagy csak képzelem: azt, hogy valóban keskeny az út, amin haladok, és rögös.

Keskeny és rögös, mert az Úr nem hagy sanszot a kóricálásra. Ha kapcsolatban akarok Vele maradni, ha közel szeretném tudni Őt magamhoz, és azt szeretném, hogy vezessen, akkor nem tehetem azt, amit én szeretnék, nem tehetem azt, ami pedig most olyan jól esne: bedobni a törölközőt, és hagyni, hogy az ördög rámszámoljon, míg K.O.-t nem fúj a bíró...

Eddig ez nem okozott gondot, nem nagyon kellett küzdeni magammal, mert általában éppen azt akartam, amit az Úr akart. Elfogadtam az Ő akaratát az életemre nézve legjobbnak, és valahogy végül mindig minimális szívfájdalommal túléltem az akaratok egymásnak feszülését. De nem most. Most mélyre visz az Úr, és így formál. S még nem végzett velem.

Tudom, hogy túl fogom élni, de ez most valami újfajta útja Istennek. Ezt érzem magammal kapcsolatban, így két szóban, csak ennyit: jaj nekem. Beleestem az Úr kezébe, ki ment ki szorult helyzetemből??? Hála Istennek, senki. Nyesegeti rólam a vadhajtásokat az Úr.

Egyik reggel, amikor felkeltem, az a reményteljes gondolatom támadt, hogy lehet, hogy itt a földön most leesik egy korona a fejemről, ahogyan az önérzetem porba hull, de odaát talán nyerek egy igazit azért, mert nem fordítok hátat az Úr akaratának, még ha ez most igen nehezemre esik is.

Ez nem öntömjén. Elszakadtak azok a szálak, amik biztos kis világomban magamban felépített gondolatok voltak arról, hogy ki is vagyok én, és milyen is vagyok én. Most lerombolódik sok minden, de aztán, hiszem, hogy nem fog romokban heverve hagyni az Úr... Bízom abban, hogy ami ma meghal bennem, az valami nagy áldást fog hozni. Ha nem is holnap, de valamikor biztosan.

"Könnyen gondoljuk azt,
hogy a szomszéd kertjében mindig zöldebb a fű.
És valószínűleg így is van.
Legalábbis azon a részen, amit te is látsz belőle..."

Ezt egy másik blogon olvastam és bátorít a helyzetemben. Azt mondja nekem, hogy az önsajnálat és a mások 'könnyű lépteinek', zöld füvének elirigylése helyett hálásnak kell lennem. Hálásnak azért, mert nem az én keresztem, nem az én életutam a másé. Arról a másról beszélek, akinek a füve innen nézve talán nagyon zöld, de akinek a magányban megélt harcairól, vergődéseiről semmit sem tudok.

Hálásnak kell lennem azért is, mert nem mond le rólam sem az Úr. Mert formál. Mert úgy használja azt a vésőt, ahogyan a legkíméletesebb, s mégis igen hatékony munkát végez. Persze fáj, de hát senki sem mondta, hogy könnyű dolog meghalni saját magamnak.

Az otthonoktató konfiról

2010-05-16T23:53:00.009+02:00

Szombaton lezajlott az 'Istennel, otthon!' otthonoktató konfi- az alkalom, amit már vártunk, amire készültünk. Nagyon jó kis nap volt: nagy hála van bennem, hogy az áldásait nem tartotta vissza tőlünk az Úr!

Nem kísérlem meg összefoglalni azt a sokféle behatást, információt, élményt, ami a hétvége kapcsán kavarog most bennem: azt hiszem lassan fog leülepedni, és rendszereződni. Mindenesetre az egész nappal kapcsolatban valami újfajta jóérzés van bennem, valami, amit konkrétan nem tudok megmagyarázni, leírni is csak így röviden, hogy: Jó volt. Mikor megyünk vissza??

Szeretném, ha hamar lenne folytatás: olyan jó lenne még több időt eltölteni, beszélgetve azokkal, akikhez ott a konfin közel kerültem, meg azokkal, akikkel még nem, meg azokkal, akikkel már eleve közel voltam. És nagyon érdekes-furcsa volt élőben összefutni sokakkal, akik eddig egy név, egy komment, egy email voltak 'csak' az életemben. Persze nem 'csak'.

De azért ez nekem nagyon újfajta érzés. Ami pedig a lényeg az egészből: nagyon pozitív az élmény, és hálás vagyok az Úrnak, hogy nem hagyott el. Örülök mindenkinek, aki részt vett, meg azoknak is, akik szerettek volna, de nem tudtak. Lesz még folytatás... :)

A konfi számokban:

közel 50 felnőtt
közel 40 gyerek
3 előadó

És még...
sok-sok kérdés, velős tanítások, nagy beszélgetések, közös fotó.

És mindez képekben:

A konfin készült felvételek hamarosan elérhetők!

Utolsó nap... Gyere el!

2010-05-10T00:54:00.008+02:00

Kezdek izgatott lenni: a konferenciára jelentkezés utolsó napja van ma. Azé az otthonoktató konfié, amit már hónapok óta szervezünk, és amin én biztosan ott leszek- ha Isten is tart és élünk.:)

Remélem, hogy minden érintetthez eljutott a hír, de ha nem, akkor most még gyorsan!...

Ezen a héten szombaton lesz a napja, Bicskén. 3 hiteles előadó, 3 érdekes előadás: más-más szemszögből otthonoktatás. Sok család lesz együtt: van, aki már benne van, vagy hamarosan benne lesz; van, akinek ez az útja és van, aki még csak fontolgatja... És gyerekek, éneklés, lelki közösség, kérdezési lehetőség, s más, ami fontos lehet.

Ha érdekel és szeretnél kicsit olvasni erről, akkor itt találsz információt.

Készítettünk interjúkat is: mindhárom előadót mikrofonvégre kaptuk néhány gondolatébresztő szó erejéig.

Otthonoktatás és az apai szerep (David Potter)

Otthonoktatás és jó pedagógia (Simonfalvi László)

Otthonoktatás egy édesanya szemével (Jean Potter)

Van, aki már visszafelé vágja a centit szombatig, de én és F. még futunk néhány szervezési kört. Mi van most bennem? Kezd elhatalmasodni rajtam a 'közelavég-érzés'. Tudod, amikor a torkodban a szíved, agyad 4-5 pályán mozog egyszerre és minden telefonra összerezzensz, hogy biztosan most jön hír valami bukfencről, ami majd jól megnehezíti a szervezést...

Na jó, azért nem mindig ilyen szörnyű ez, és tulajdonképpen nagyon boldog vagyok ettől a konfitól, és hiszek benne, hogy jó döntés volt elindulni, nekiugrani a szervezésnek, de legyen már szombat és ne legyen semmi gáz, és, és, és,... Jól van, no, nem pörgetem már jobban túl. Ezen a ponton ember úgysem adhat békességet, csak az Úr. Nem félek, csak Őrá várok. Teljes izgalommal várom, hogy cselekedjen valami hatalmasat: hogy jöjjön el és legyen velünk az áldásával és töltse be az emberi hiányosságok okozta helyzeteket az teljességével. Mert csak Ő képes erre.

Áldás-várás: ez van bennem...

Kedves Miszter Iksz...

2010-04-29T00:30:00.004+02:00

Hosszú idő után valaki rátalált egy korábbi bejegyzésemre, arra, amiben kifejezem erőteljes egyet nem értésemet az evolúció, mint tan létjogosultságával szemben. (De szép mondat volt.:D) S ha már így rátalált, el is mondta a véleményét. Amely vélemény mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy hozzászólásban reagálok, de a hozzászólás poszt-méretűvé duzzadt és így már jobbnak láttam posztként, mint hozzászólásként közölni.

Egyébként a nevét vállalta, de nem egyeztettünk azzal kapcsolatban, hogy blogolok róla, így marad inkább a Miszter Iksz. :)

Előre szeretném közölni, hogy nincsen bennem semmilyen rossz érzés a hozzászólás írójával kapcsolatban. Nem bántó szándékból teszem ki, csupán azért közlöm, mert nekem érkezett és mert reagáltam rá. Gondolatébresztőnek. Ha van kedved, bármiben is hiszel, szólj hozzá.

Ő írta:

Köszönöm, végre egy nyílt vélemény, ami nem próbálja leplezni magát a megalkuvás álcájával, hogy aztán belülről rothassza a tudományt azzal, hogy megpróbálja dogmatikus nézetek, és ezeréves tévhitek visszavezetését.

Egy korrekciót azonban kérnék: az evolúció elmélete igenis tudományos, mi több, a biológiában elfogadott tény. Igenis figyeltek már meg új fajok kifejlődősét, baktériumokét, hogy egészen pontosak legyünk. (Tekintve a többi faj szaporodási ciklusát, és hogy a tudományunk nincs több millió éves, ennél többet nem is igen lehet elvárni egyenlőre.) Bőven van bizonyíték, amit akár a hétköznapi ember is megfigyelhet önmagán, csak nyitott szemmel kell járni.

De senki nem akar meggyőzni titeket: ami azt illeti, bátorítanám az összes hívőt, hogy fogadja el a bibliát, mint megkérdőjelezhetetlen, az utolsó szóig igaz dokumentumot. Ezzel is elősegítve, hogy utódaitok közül kirostálódjanak a kritikus önálló gondolkodásra képesek, amikor szembesülnek a ószövetség, de leginkább a genezis két könyvének abszurd állításaival.

Mikor rájönnek hogy az emberi faj sokszínűsége teljesen kizárja Ádám és Éva történetét, mikor a Föld geológiája, és több millió állat s növényfaj, ami egy szupertankerre se férne fel, nem hogy egy 450 láb hosszú bárkára, nevetségessé teszi Noé bárkáját, mikor a nyelvtudomány végképp kivégzi a bábeli torony mítosztát, s mikor a történelem felfedi a héber legendák ferdítéseit és nyilvánvaló hazugságait, akkor fogják ők úgy, ahogy van kivágni a hitüket is a bibliával együtt, mert a szüleik nem voltak képesek különvenni a mitológiát a valóságtól, és a végletekig ragaszkodtak egy merev, többszörösen tévesnek bizonyult világnézethez.

A válasz:

Én is köszönöm a te hozzászólásodat. Köszönöm a nyíltságodat és az őszinteségedet, hogy meggyőződéssel kiállsz valami mellett, amiben hiszel. Igen, azt írtam, hogy amiben "hiszel", mert a tudomány nincsen a helyzet magaslatán, ami az evolúció bizonyítását illeti: az evolúcióba vetett hit is ugyanolyan hit, mint az, hogy a világot Isten teremtette.

Valóban megfigyelhetőek ilyen-olyan változások, de egyik fajból sohasem lesz másik faj. Ilyet soha senki nem látott, nem is láthatott. Az, hogy egy adott állattörzsön vagy magán az emberi fajon belül vannak változások, az valóban egy tudományos tény. Hogy a baktériumok másfajta baktériumokká alakulnak, azt senki sem kérdőjelezi meg. De baktériumból nem lesz magasabb rendű faj, sem halból madár, sem majomból ember: ez csupán spekuláció, ami minden tudományos alapot nélkülöz.

Írtad, hogy az evolúció elmélete igenis tudományos tény. Nos, nem az. Nem az, amennyiben tudományos ténynek azt nevezzük, ami bármikor reprodukálható, illetve, amit tudományos kísérletekkel hitelesen igazolni lehet. Az evolúció egyáltalán nem tudományos. Csak nagy a lobbi körülötte, hogy azt higgyük, az. A tankönyveink tele vannak tárgyi tévedésekkel az ősemberekkel kapcsolatban: olyan adatokat tanulunk, amikről tudományos körökben már réges-régen kiderült, hogy hazugság, vagy félreértelmezés. Mégis elhisszük, hogy az úgy volt, meg hogy, amit az evolúcióról tanultunk az színtiszta tudomány.

Itt semmi másról nincs szó, mint a tömegek butításáról. Mert amit elégszer mondogatnak nekünk, azt előbb vagy utóbb befogadja a tudatunk. Főleg ha tekintélyes személyek pl. tanárok vagy professzorok mondják. De vannak tanárok, professzorok és tudósok, akik éppen ennek az ellenkezőjét állították: vagyis azt, hogy tudományosan csak a teremtéssel lehet magyarázni a föld geológiáját, a fajok eredetét, az ember hihetetlen összetettségét. S ma is vannak, akik hozzáértő szakemberként tudományos alapon ezt állítják, nem is kevesen, csak ők kevesebb nyilvánosságot kapnak. Pedig nem is mindegyikük keresztény.

Most joggal kérdezheted, hogy vajon mi értelme lenne eltitkolni az igazat? Kinek állna ez érdekében? Hadd kérdezzek valamit. Vajon neked hány tudományos bizonyíték kellene arról, hogy a teremtés igaz, ahhoz, hogy elfogadd? Ha a tudomány hirtelen nyíltan kimondaná, amit (az állásukat féltve) nagyon sokan ma is fű alatt vallanak: hogy Isten teremtette a világot, akkor mi lenne veled? Mert ha Isten teremtette a világot, akkor a világnak Ő az Ura, nem a majomból kifejlődött győztes csúcsragadozó, az ember. Ha Ő az úr, akkor lehet, hogy több köze van az életedhez, mint szeretnéd...

Hogy mire akarok kilyukadni? Csak arra, hogy az emberek nem azért védik foggal-körömmel a maguk igazát, és az úgynevezett 'TUDOMÁNYT' az evolúcióval kapcsolatban, mert annyira meggyőzhetőek a tudomány által. Nem. Sajnos az embereknek jólesik hinni az evolúcióban. Az emberek nem akarják, hogy a teremtés igaz legyen, mert az közvetlen bizonyítéka lenne Isten létezésének. Ha Isten létezését minden kétséget kizáróan be lehetne bizonyítani, akkor az emberiségnek, és neked is külön szembesülnöd kellene azzal, hogy bűnös ember vagy, aki Isten előtt meg fog állni ítéletre...

Nem hiszem, hogy valami attól tudományos vagy igaz lesz, hogy sokan állítják róla, hogy az. Ennél azért többet jelent a tudomány. Sem az evolúció, sem a teremtés nem lesz attól igaz, mert sokan állítják róla, hogy az: ez nem népszerűségi verseny, a tudománynak objektívnek kellene lennie. Isten sem azért létezik, mert sokan hisznek Benne. Ha előtte nem létezne, akkor a hitünk sem lenne képes életre hívni. De Ő tőlünk függetlenül létezik.

Igazad van, a Biblia tele van abszurd állításokkal. De ettől még igaz!! A legújabb tudományos felfedezések is abszurd állításnak tűnnek egy mezei ember számára. Az, hogy abszurd, még nem teszi hamissá. Ha nem így lenne, akkor a nap kering a föld körül, a föld korong alakú és az elektromosság nem létezik...

A többiről csak pár mondatban:

- Az emberi faj sokszínűsége egyáltalán nem hitelteleníti Ádám és Éva történetét. Ha Ádám és Éva tökéletes genetikával rendelkeztek, akkor a dolog működhetett. Márpedig a Biblia azt írja, hogy Isten "igen jó"-nak teremtette az embert. Ha hozzáadod, hogy az emberek kezdetben nem azon törték a fejüket, hogy mi módon pusztíthatnák el a magzataikat, hanem szupernagy családok voltak, ahol a gyerek áldásnak számított, nem koloncnak a nyakukon, s hogy ezek az emberek egyenként sokszáz évig éltek, akkor a matematika és a genetika is a Bibliát fogja igazolni, ami a variációk számát és a lehetőségek végtelenül sok variációját illeti.

- A Föld geológiája nem teszi nevetségessé Noé történetét, hanem éppen azt bizonyítja, hogy a Föld megközelítőleg 6000 éves és volt egy özönvíz, ami hatalmas mennyiségű hordalék alá temetett sok mindent.

- A több millió állatfajból páronként 2-2 ment be a bárkába (illetve volt, amelyikből 7-7, de ezek voltak kevesebben). A legtöbb szárazföldi állatfaj méretre ma sem meganagy, hanem megakicsi: nagyon kevés van, amelyik hatalmas helyet foglal el.

- A nyelvtudomány ötévenként megcáfolja önmagát. Csak azt tudjuk biztosan, hogy sok nyelv van, és hogy vannak hasonlóak- de ez pont hogy alátámasztja Bábel tornya történetét.

- (A genezis Mózes 5 könyvéből az elsőt jelenti. Tehát nincsen olyan, hogy genezis első két könyve. Az vagy "a genezis és a kivonulás könyve", vagy egyszerűen csak Mózes első két könyve. )

- A történelem nem tudom, hogy melyik héber legenda ferdítését fedte fel, de gyanítom, hogy ez azért nem teljesen helytálló. Az, hogy valakik megcáfolták, az nem azt jelenti, hogy az úgy is van. De persze ez már hitkérdés, hogy kit tart az ember hiteles szaktekintélynek, ha történelemről van szó. Szerintem így ánblokk nem is létezik olyan, hogy történelem, hiszen csak alapdolgokban gondolják ugyanazt a történészek, vagy talán még abban sem...

Inkább azt lehet mondani, hogy van egy történelmileg vitatott tény, amivel kapcsolatban "bizonyos történészek ezt gondolják". ill. "a legtöbb történész ezt gondolja". Így tehát azt is lehet állítani, és én ezt elfogadom, hogy van elegendő mennyiségű történelmi szaktekintély, aki történelmi alapon a Biblia hitelességét alátámasztja. Ennek ellenére gondolom, hogy nem fogadod el a Bibliát igaznak tudományos alapon... Tehát az objektív is szubjektív...

Különvettem a mitológiát a valóságtól. Én is ugyanúgy abban éltem, hogy az evolúció igaz, de aztán felnyílt a szemem, amikor találkoztam Jézussal. Tehát adtam egy sanszot mind a két oldalnak. Az evolúcióban való hit nem hozott szabadulást és örömet az életembe, illetve ezeknek csak az ideig-óráig való illúziójában éltem. De egyszer meggyőződtem arról, hogy a Biblia az utolsó szóig igaz: hogy Isten létezik, és Jézus Krisztus az egyetlen személy, aki szabaddá tud tenni a bűntől. És amióta ezt megtapasztaltam, azóta egyfolytában GONDOLKOZOM!:)

Nem én vagyok az egyetlen, aki Jézussal személyes kapcsolatba került, nem is az utolsó -ez tehát megismételhető tény- vagyis akkor tudományos?...:) Engem meggyőztek valamiről, tudom, hogy téged is. De vajon melyikünk embere a tekintélyesebb: egy szakember vagy maga az Élet Ura? Engedd, hogy Isten világosságot gyújtson az elmédbe és a szívedbe, mert Ő téged is szeretne elérni a szeretetével.

Én úgy látom, hogy itt nem én vagyok az egyetlen, aki a végletekig ragaszkodik az úgynevezett "többszörösen tévesnek bizonyult világnézetéhez".:)

Azt kívánom Neked szeretettel, hogy ha már van, vagy majd ha lesz gyereked, akkor engedd őt kérdezni, és válaszok után kutatni, mert aki nyílt szívvel keresi az élet értelmét, az rátalál Istenre. Mert az őszinte kérdezőnek Ő megmutatja magát. De aki nem nyitott arra, hogy az igazi kérdésekre igazi válaszokat kapjon, arra Isten nem erőlteti rá magát, mert Ő egy igazi gentleman: nem nyomul, hanem megvárja, míg ajtót nyitsz neki, még akkor is, ha ez lehet, hogy sohasem fog bekövetkezni...

"Te kinek mondasz engem?"

Hited van vagy vallásod?

2010-04-13T00:44:00.017+02:00

Ez itt most egy poszthúsvéti poszt. És a kérdés nagyon komoly: hit vagy vallás? Mert a kettő egyáltalán nem ugyanaz. Sőt, totális ellentéte a kettő egymásnak. Ennek ellenére sajnos nagyon-nagyon sokan keverik a kettőt. És ezzel hamis biztonságban ringatják magukat, bízva abban, hogy mivel vallásosak, már szabadok az eljövendő isteni ítélet büntetésétől, holott még a fejük fölött a pallos. Ez nem Istentől van.

De mi a vallás és mi a hit? Nem szinonimája-e ez a kettő egymásnak, ahogyan sokszor használjuk? De még mennyire hogy nem!!

A vallás egy rendszer. Ez a rendszer, legyen szó bármilyen vallásról, azon a tényen alapul, hogy van az ember, és tőle távol, valahol messze van egy Isten. (vagy valaki ahhoz hasonló) Az ember nem elég jó, hogy közel legyen Istenhez, de elég jóvá válhat, ha bizonyos rituálék, előírások, szabályok, lelki törvények elsajátításával és gyakorlásával erejét megfeszítve komolyan törekszik erre.

A vallás az ember rendszere, az ember közege, amellyel maga próbál meg elég jóvá válni az Isten számára. Cselekedetek sokasága, amit tennem kell, és véghez vinnem. És a tevés majd elhozza számomra a mennyet. (vagy valami hasonlót)

Ehhez képest a hit nem rendszer, hanem ajándék. Isten ajándéka az embernek. Merthogy valóban van az ember és van Isten. De Ő nincsen távol, sőt, a legközelebb van Hozzád. Jézusban közelebb már nem tudna jönni ennél, ahogyan most van. Elközelített a mennyek országa.

De innentől érdekes a történet. Mert bár a menny kapuja tárva nyitva áll, mégsem fog mindenki automatikusan oda kerülni. Igaz, hogy elközelített a mennyek országa, de ez csupán lehetőség- a legnagyobb lehetősége, az egyetlen dobása az embernek. Nem igaz, hogy minden út a menny felé vezet. Csak és kizárólag egy út vezet oda, a többi meg egy teljesen más helyre. És ez az egy út nem a vallásos cselekedetek útja. Mert Istennél sohasem leszel elég jó, hogy a mennybe kerülj. Soha, senki, egyetlen ember sem képes közeledni Istenhez, bármit tesz is. Bármennyi jót is cselekszik, bármennyire is megsanyargatja a testét, bármennyire is akarja- ez veszett ügy, reménytelen, teljességgel esélytelen.

A Biblia azt írja, hogy minden mi igazságunk olyan Őelőtte, mint a szennyes ruha. El tudod ezt képzelni? Az összes jó cselekedetünk, az összes nemes érzület, gondolat, szó, tett, ami bennem valaha jó volt, Isten szemében olyan, mint a mocskos ruhák a szennyestartóban??? Ez így van. Mert az ember sem az eredendő lázadó voltát, sem az élete során elkövetett bűnös cselekedeteit nem tudja a maga erejéből semmissé tenni. Isten pedig nem tud a bennünk lévő jóra(?) nézni, mert a bennünk lévő bűn annyira gyűlöletes a szemei előtt, hogy el kell, hogy fordítsa rólunk a szemét! Mert az Ő szentsége sohasem fér össze az én bűnömmel. A Biblia azt írja, hogy elmondhatatlan fényességben lakik. Mi meg sötétségben élünk, a bűneinkben megkötözve...

Ez is egy érdekes dolog. Megkötözve, mint egy rab. Sok ember vallja, hogy amit az ember nagyon akar, azt képes megtenni, akármi legyen is az, de ez szellemi értelemben nem így van: valójában a saját kívánságai, bűnös vágyai és kísértései ráncigálnak madzagon minden embert. Valóban azt csinálsz amit akarsz? Képes vagy csak jót tenni? Nem. Sőt, nem tudod nem a bűnt tenni. Mert egyikünk sem ura a maga életének, mert a bűn fölénk kerekedett egyszer és azóta is lenyom mindegyikünket. Ha egyszer lenyomott a bűn, többé nem azt teszed, amit akarsz, hanem amit a benned lévő bűn diktál: rab vagy, a szó legvalóságosabb értelmében. Minden ember rab. És ez egy reménytelen állapot.

Ebből a szemszögből pedig már nevetségesen hangzik az elképzelés, hogy én, aki a saját életemben sem vagyok képes rendet tenni, sem a bűneimtől nem vagyok képes megszabadítani magam, hogy én majd egyszer képes leszek elég jó lenni Istennél.

És éppen ebben van a vallás csapdája. Mert a vallás nemcsak sugallja, hanem nyíltan ki is mondja, hogy neked az a dolgod, hogy törekedj elég jó lenni Istennél. Pedig ez soha senkinek sem sikerült, ezután sem fog soha! Ez a mentalitás: az elég jóvá válás délibábjának kergetése hozza az emberbe a vallásos buzgalmat, amikor tenni akar az Úrért, menni, csinálni, változni. De elfelejti, hogy Isten gyűlöli a bűnt, és minden bűnöst egy napon el fog ítélni, és annak a vége örök gyötrelem lesz a pokolban. Ez igaz.

Tehát senkinek sincs hosszú ideje elég jóvá válni Istennél. Miért is fektetnél energiát olyan dologba, ami teljesen hiábavaló??

Aki tehát vallásos, az egy időzített bombán ül és nagy veszélyben van. Ha azt hiszed, hogy a templomba vagy gyülekezetbe járás, vagy az adakozás, vagy az önmegtagadás vagy a gyónás vagy bármi kegyes emberi cselekedeted meghatja majd Istent az ítéletkor, amikor Maga elé állít, akkor tudd meg, hogy amit most gondolsz, az teljesen igeellenes és Jézus áldozatát tiporja lábbal.

Mert akik törvény cselekedeteiből vannak,
átok alatt vannak;
minthogy meg van írva:
Átkozott minden, aki meg nem marad
mindazokban, amik megírattak
a törvény könyvében,
hogy azokat cselekedje.
Hogy pedig a törvény által
senki sem igazul meg Isten előtt,
nyilvánvaló, mert az igaz ember hitből él.
A törvény pedig nincs hitből,
hanem amely ember cselekszi azokat,
élni fog azok által.
Krisztus váltott meg minket a törvény átkától,
átokká lévén érettünk;
Galata 3:10-13a

Elszakadtatok Krisztustól,
akik a törvény által akartok megigazulni,
a kegyelemből kiestetek.
Mert mi a Lélek által, hitből várjuk
az igazság reménységét.
Mert Krisztus Jézusban
sem a körülmetélkedés nem számít,
sem a körülmetéltelenség,
hanem a szeretet által munkálkodó hit.
Galata 5:4-6

Ha valaki nem egyedül Általa akar megtartatni, akkor az menthetetlenül el fog veszni, mert nem a Fiúban, hanem a saját vallásos cselekedeteiben reménykedik. Kemény dolog ez nagyon.

Ha hiszed, hogy a törvény cselekedete igazít meg, akkor abban az esetben kezdhetsz a megmenekedésben reménykedni, ha a törvényt 100%-ban megtartod, pedig ez soha senkinek sem sikerült. Mert ha akár csak egyetlen alkalommal, akár csak egyetlen egyet is megszegsz a törvény parancsai közül, megszegted mindet, és a bűnösnek kijáró büntetésben fogsz részesülni. Nincsen lehetőség, nincsen eszköz a személyes jóvátételre, és az ítélet szempontjából nincs kis bűn, meg nagy bűn.

Már egyetlen akármilyen bűnnek halál a büntetése, ami azt jelenti, hogy Istentől való örök elszakadás. Mert a halál elszakadás. És az örök halál örök elszakadás az élet, s minden jó dolog forrásától, vagyis magától a Szeretettől, mert Isten a szeretet. El tudod képzelni? Milyen lehet a szeretet teljes hiánya egy örök életen át? Én nem szeretném kipróbálni és téged is óva intelek, hogy kíváncsiskodj.

A hitre és a vallásra visszatérve. Légy őszinte most magadhoz. Neked hited van vagy vallásod?

Miben reménykedsz? Abban, hogy az életed olyan élet, amire Isten majd azt mondhatja: elég jó? Vagy egyedül Jézus Krisztusban reménykedsz, aki azt mondta magáról, hogy Ő az egyetlen, aki elég jó az Istennek:

Monda néki Jézus:
Én vagyok az út, az igazság és az élet,
senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam.
János evangéliuma 14:6

A vallás az embereket pokolba viszi. Tudom, hogy ezek nagyon súlyos szavak, de igei alapon teljesen világos a helyzet. Nem reménykedhetsz a saját cselekedeteidben is, meg Jézus Krisztus áldozatának megtartó erejében is. Kizárólagosság van: ha vallásos vagy, akkor Jézus számodra nem elég jó, tehát Isten számára te nem leszel elég jó a mennyre. Ha hívő vagy, akkor egyedül Jézusba veted a reménységedet, és Isten Jézus személyére való tekintettel téged is elég jónak fog látni ahhoz, hogy üdvözítsen.

A hit: ajándék Istentől. De egy olyan ajándék, amit mindenkinek ad, aki keresi Őt. A vallás emberi rendszer és az is marad. Az ember bukott lény, tehát a rendszer maga bukott- és sohasem fog Istenhez vinni. A vallás leránt a mélybe, a hit a mennybe emel.

Akkor hit, vagy vallás? Neked is választanod kell.

Régen nem így volt a hittel és a vallással. Régen a kettő ugyanazt jelentette, mert a vallás teli torkú nyílt megvallás volt, a HIT MEGVALLÁSA: arról beszélt, hogy komolyan döntöttem Jézus Krisztus követése mellett és ezt mások előtt nyíltan vállalom. Megvallom a hitemet, a vallásom a hitemről szól. Régen ez annyira véresen komoly volt, hogy a vallásáért, a megvallott hitéért a keresztény hajlandó volt az életét odaadni. Ma ki halna meg a vallásáért?? Persze vannak nem-keresztény öngyilkos merénylők, akik ezt megteszik, de onnantól ez már nem is vallás, hanem hit. Sajnos nem élő hit, nem megmentő hit, hanem egy téves út, így a haláluk sajnos hiábavaló. Mindenesetre nem vallás, hanem hit az, ha akár az életedet is odaadod érte.

És ha már az életnél tartunk. Vajon ha meghalnál a Jézusba vetett hited miatt, akkor miért nem élsz teljesen Őérte? Miért nem adod magad teljesen oda Neki? Miért nem teszed, amit Ő a Biblia lapjain parancsol? Lehet, hogy Érte meghalni könnyebb, mint teljesen Neki élni?

Ma keresztény értelemben azért különbözik a vallás és a hit, mert az ősgyülekezet egy ponton világiasodni kezdett és így a vallás átlényegült. Ma ha vallásos vagy, az nem azt jelenti, hogy Jézust követed, hanem azt, hogy emberi rendeléseknek akarsz megfelelni és abból reméled a lelked megváltását. Pedig a Biblia szerint nincsen más út a mennybe, csak egyedül, kizárólag és csakis Jézus Krisztuson át.

Az Atya szereti a Fiút,
és az ő kezébe adott mindent.
Aki hisz a Fiúban, örök élete van;
aki nem enged a Fiúnak, nem lát életet,
hanem az Isten haragja marad rajta.
János evangéliuma 3:35-36